Hollóháza, Szent László templom (1964-1967)

Csaba László

Az ’50-es évek szakmai közéletével szemben kritikus, s a MÉSZ főtitkári posztjára 1961-ben jelölt Csaba László a hollóházi templomterv elkészítésére Iparterves évei alatt kapott megbízást. Bár a megvalósításhoz közeli templom kiviteli terveinek elkészítését későbbi munkaadója, a TTI (Típustervező Intézet) nem támogatta, az 1943-ban érettségizett piarista öregdiák e művére mégis mint élte tengernyi munkájából kiemelkedő második ‘szigetcsúcsra’ emlékezik – az első a Cserépváralján épült katolikus templom (1959-60) volt. A már a XVIII. században üveghutáiról elhíresült zempléni, ma országhatárszélen álló település kőedény-, majd porcelángyártó manufaktúrája olyan alkotókat vonzott magához, mint Szász Endre vagy Kovács Margit. Az ipari termelés eszméjének radikalizmusát csupán illusztráló, valójában a modernizmust annak geometrikus formaidealizmusán keresztül megragadó épület egy fedél alá hozta e kortárs képzőművészek műveit: a karzatmellvéd porcelán táblaképeit, a kerámiastációkat és Somogyi József oltár fölé függesztett Krisztuskorpuszát (1976).

A tájba illesztett templom a laugieri őssátor öntöttkő-mása, monolit betonból készített csupasz háromszöghasáb, amelynek nyerge a hosszhajót lezáró apszisnál héjként feltörik és felmagasodik, hogy fényt eresszen be a szentély tetraéderébe. A két egymásba illesztett metszetháromszög nyersbeton kontúrjának találkozása e ponton jóval érzékenyebb, drámaibb, mint Aarno Ruusuvuori az épület kortárs előképének tekinthető finnországi Hyvinkää temploma (1961) esetében, ahol szabályos- és derékszögű-háromszög metszetű gúlaformák konstellálnak. A ‘szakrális sátor’ hegyes tetejű harangtoronnyal és oldalán-tetején fénysávokkal sűrűn tagolt sekrestyével vált egységes kompozícióvá.

Heroikus együttesének osztatlanságát, amelyet a fronthomlokzat függönyfala is hangsúlyoz, a dr. Szigeti Kilián OB által 1976-ban ajándékozott, aszimmetrikusan beépített orgona is továbbvitte. Ez az építészeti és képzőművészeti egység mára veszélybe került a giccs és a szakértelem hiánya miatt. Legfőbb gondot a nyersbeton héjtető beázása jelentette, amelyet külső fehér-kék szigetelőfestékkel és belső vakolt gipszkarton burkolattal orvosoltak. Csupán a harangtorony falfonákján látható a nyersbeton eredeti textúrája. A belső elburkolás miatt a térkeresztmetszet kissé összeszűkült, így a kerámiastációkat beljebb kellett csúsztatni a számukra készített konzolokon. Az újabb beázások miatt tervbe vették a tető utólagos zsindelyfedését, amely megfelelő színvonalú építészeti megoldást a füzéri plébániához tartozó egyházközösség adományaiból kevéssé teremthetne elő. A kérdés egyelőre nyitott: miként lehetne az épület egyediségét, szellemét megőrizve jóvátenni az épületszerkezeti hiányosságot?

A templomhajó mai falfehérje mintegy vetítővásznává válik a liturgikus műtárgyaknak és a fénynek. Ugyanez nem mondható el a csipketerítőről, a perzsaszőnyegről, a botanikus színpompáról és a kihangosító készülék huzalkötegeiről. A háromszögletű szentségtartó központi elhelyezése az épülettest élben végződő tengelyartikulációjából következik, de tárgyként a kézműves elődök minőségéhez nem mérhető. Ezek egysége arra a kontrasztra válaszol, amely a korabeli tervezési koncepció mentén az organikus környezet és az építészet absztrakciója között máig felismerhetően húzódik. A rendelkezésre álló örökséget ma sokféleképpen használják, s úgy tűnik, a templom építészeti jelből liturgikus relikviává lényegült át. (KV)

A bemutatás azonos tartammal megjelent a Metszet 2010/5. számában a “Mai szemmel” rovatban.