Cicouro, kápolna újjáépítése (1992)

Fátima Fernandes és Michele Cannatá

Egy műemléki értékkel bíró történeti épület áttelepítése technikailag megoldható egy alapos felmérési dokumentálásra építve és etikai oldalról is támogatható, ha egy közösség speciális környezet-változási szituációja idézi elő. Műemlékeink lelkileg indokolható továbbélésének fontossága a kultúr-antropológia szintjére vezethetne bennünket, de maradjunk meg az építészeti vonatkozásoknál. Egy szakrális hely tényleges fizikai jelentésén túl szellemi tartalmakat is közvetít. Ezek materiális vonatkozásainak újra-élesztése egy kortárs építészeti gesztusban jelent meg egy északkelet-portugáliai kis településnél. Abban a határzónában járunk, amelyet már a rómaiak is tartományaik jelentős belső határként tartottak számon (erre utal a közeli „Porta Homen” nevű átkelő is). Miranda do Douro területén található Cicouro település szélén található egy kis dombon, melyen régóta már csak derékmagasságú romfalak jelölték a késő-középkori ember szakrális nyomait.

Lisszabon, Izmaelita központ (2000)

Raj Rewal és Frederico Valsassina

Az iszlám közösségi tanítóközpont (jama’at khana) a portugál főváros északi részében, São Domingos de Benfica negyedben áll. A városrész környezete Queluz és Benfica egykori mediterrán ligeteinek sorsára jutott: lakótelepi- és közlekedési beruházások urbanizálták. A heszperoszi tájak egy-egy szeletét néhány zárt udvar őrzi e helyen. A pakisztáni alapítású Shia Ismaili iszlám tarīqah (eredeti tanítást átadó tanítványi láncolat) hagyománya szerint rendezett épület az imádság, a tanítás, a közösségi élet és a természet négyes egységét kapcsolja össze. Az ennek megfelelő, több udvarcentrum köré szervezett épületegyüttes egy kicsinyített város képét adja. Melléképületei, főutcája, az azt lezáró, többitől szintben enyhén megemelt és így jelentőségében is megkülönböztetett imaháza jellegzetes, összetett alaprajzi mintaképet valósítanak meg. Az együttes építészeti magatartása azonban ennél is színesebb. Raj Rewal Indiában dolgozó építész, aki saját városában, Új-Delhiben szerzett tapasztalatokat a gránit és az Indiában – alacsony ára és jó szigetelő tulajdonságai miatt – különösen kedvelt vörös homokkő alkalmazásáról.

Lisszabon, Convento e Centro Cultural Dominicano (1989-1995)

Paulo Providência és José Fernando Gonçalves

Lisszabon külső autópálya-körgyűrűjének nyugati zónájában hatalmas területekre kiterjedő társasház-építkezések formálják át a táj jellegét. Az intenzív középmagas szalagházas és magas toronyházas beépítés jelentős mértékű lakossági átstrukturálódást eredményez. A kevés intézményi zóna a forgalmasabb utak mellé szerveződik, mintegy a dinamikus életvitelnek jobban megfelelő pozícióba. A dominikánus központ több ütemben torténő építésének elemei a szellemi központ megteremtését alapozták meg először a szállás és oktatási termek kialakításával, majd újabban a templom létrejötte megadja a lelki épülés terét is. Paulo Providência és José Gonçalves közös munkájában egy szikár, ugyanakkor részleteiben nagyon közvetlen szakrális tér alakult ki. A korábbi épületrészek és a templom rendezett átrium-udvart fog közre, melyre a templomtérből kilátni.

Marco de Canaveses, Igreja de Santa Maria (1990-2007)

Álvaro Siza

A történeti időkben a városok helyzete meghatározta településjellegük kialakulását. A földrajzi viszonyok és hatalmi eszközök egyes régiókat kiemeltek, másokat alárendeltek ebben a megközelítésben. Az egy napnyi járótávolságban található jelentősebb földrajzi keresztutak kereskedelmi központokká nőtték ki magukat, mely lassan további kiemelkedésüket jelentette a környezet más falvai közül. A Porto és Amarante között található észak-portugáliai Marco de Canaveses városka magasba szökő domboldalán felkapaszkodva hagyjuk el a völgyben kanyargó folyamot, hogy egy lankásabb hegy-gerincen tovább haladva elérjük a legismertebb portugál építész, Álvaro Siza által tervezett egyházközpontot.

Villa Nova da Gaia, Olivieira do Douro ravatalozó (1994-1997)

José Fernando Gonçalves

A ravatalozó a Portoval szemközti Villa Nova da Gaia keleti városrészének központi temetője számára épült. A város szélén, közel a kanyargó Dourohoz a csönd és gyász helyén járunk. Az épületet a tömegével kiemelkedő kápolna mellett további két, folyosóval összekapcsolt ravatali terem alkotja. A kápolna és az oldalszárny találkozásánál egy ‘baldachin’ nyújt védelmet az érkezőknek. Ez alól két bejárat nyílik: az egyik a kápolnához, a másik a ravatali termekhez vezet. Az utóbbi a szemközti temető főtengelyének meghosszabbításában nyílik. A súlyos, rozsdamart felületű fémkapuk mögött nyersbeton falak érdes világa tárul fel.