Új evangélikus templomok

Cságoly Ferenc recenziója

templomosvegsok

Krähling János – Vukoszávlyev Zorán (szerk.): Új evangélikus templomok.
Budapest, Luther Kiadó, 2008.
Könyvbemutató, 2009. február 26.

Kézenfekvő lenne, ha építészként elsősorban a kötetben lévő építészeti alkotásokról beszélnék. De szívem szerint távolabbról indítok, az alapoktól, szent és profán viszonyától. Hiszen templomokról van szó, különleges, kitüntetett helyekről, ahol isteni tartalmak emberi formákkal szövődnek egybe.

Isteni és emberi, szakrális és profán, transzcendens és immanens; hatalmas jelentéstartalmak, vonzó dichotómiák. Különösen ma, amikor maguk e kettősségek is kérdőjelessé válnak, amikor a szent tartalma szertefoszlani látszik, amikor a szekularizált profán gondolkodás mindent eltüntetni vágyik ami a másik oldalon van, ami a szent.

Mircea Eliade „A szent és a profán” című tanulmányában így ír erről:

„A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát, s megtagadja a transzcendenciát… Az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amelyben deszakralizálja önmagát és a világot. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehet valóban szabad, amíg meg nem ölte a legutolsó istent is.”

Ezekben a sorokban, gondolatokban nem nehéz felfedezni Nietzsche hatását. Azét a Nietzschéét, aki eszelősként, a már megölt Istent keresgéli a Vidám Tudomány híres aforizmájában:

„Nem hallottatok arról az esztelen emberről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra futott, és szüntelen ezt kiáltozta: »Istent keresem! Istent keresem!« – Minthogy ott éppen sokan verődtek össze azok közül, akik nem hittek Istenben, nagy nevetést keltett. Talán elveszett? – mondotta egyikük. Talán eltévedt, akár egy gyermek? – mondotta a másik. Vagy elbújt? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? – így kiáltoztak és kacagtak össze vissza. Az esztelen ember közébük szökkent és át­fúrta őket pillantásával. »Hová tűnt Isten?« – rivallta, – »Megmondom nektek! Mi öltük meg őt – ti és én. Mindannyian gyilkosai vagyunk! Mivel vigasztalódunk minden gyilkosok gyilkosai? A legszentebb és a leghatalmasabb, ami a világnak volt, elvérzett a kezünk alatt – ki mossa le rólunk vérét?«”

A halott Isten világából kiürül a szent, nincsen transzcendens, csak immanens, nincsen szellem, csak anyag, anyag, anyag, anyag.

Ez egy szörnyű kép, a leplezetlen halál képe. Ez formálódik a civilizált, a racionális, a materialista Nyugat gondolkozásában. Mivel e felfogás egymással konfrontáló, sőt egymást kizáró tartalmakként értékeli a dichotómiák elemeit, -például a szent és a profán tartalmait-, így végső soron az is feltételezhető számára, ha az ellentétpár egyik eleme kioltja a másikat, ezzel megszüntetve az alaphelyzetet és benne relatív önmagát is. A gondolkodás öngyilkossága.

Elképzelhetetlen mindez a hagyományos, mélyen spirituális keleti gondolkodás és hozzáteszem; általában a vallásos ember számára. Ebben a gondolkodásban az ellentétpárok elemei nem konfrontatív, hanem egymást kiegészítő tartalmak. Nem az a baj, hogy a fény mellett megjelenik az árnyék, hanem ha a kettő egymást kizáróvá válik és ezzel elveszítik természetes összetartozásukat. Mert természetes, hogy a fénnyel szükségszerűen együtt jár az árnyék, természetes, hogy a profán a szent fényében válik megkülönböztethető valósággá. Ebben a gondolkodásban az ellentétes tartalmak egy közös, heterogén struktúra elválaszthatatlan és felszámolhatatlan részei.

Megint csak Eliadét idézem:

„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. »Ne jöjj ide közel – mondja az Isten Mózesnak -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld.« (2, Mózes, 3, 5) Létezik tehát egyfajta szent, vagyis »erővel feltöltött«, jelentőségteli tér, és léteznek más, nem szent terek, következésképpen nincs struktúra és szilárdság nélküli, egyszóval »formátlan« tértartomány. A térnek ezt az inhomogenitását a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedül valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül…

…A szent tér megnyilatkozása »szilárd pontot” nyújt az embernek, s ezáltal lehetővé teszi számára, hogy tájékozódjék a kaotikus homogenitásban, »megalapítsa a világot« és valóban éljen. A profán tapasztalás ezzel szemben ragaszkodik a tér homogenitásához és viszonylagosságához. Ebben a térben lehetetlen az igazi tájékozódás, mert a »szilárd pont« ontológiailag már nem egyértelműen megalapozott: a mindenkori esetleges feltételek szerint jelentkezik és tűnik el. Tulajdonképpen tehát már nincs is »világ«, csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges »hely« formátlan tömege, amelyek között az ember az ipari társadalomban zajló élet kötelezettségeitől hajtva ide-oda mozog.”

Milyen jó is annak, akinek a kontúrtalanul kavargó bizonytalanságban van biztos helye. Eligazodást segítő helye, valóságos, szilárd támaszpontja. Milyen jó is nekünk.

Erről az örömről szól ez a könyv is.

Szép és tartalmas könyv. Szép Hübner Dorka munkája a könyv megjelenése, a nagyvonalú oldalkép, a gondosan rendezett tipográfia, általában a sugárzóan finom elegancia. Szépek a fotók, Hajdú József képei. Mivel életem során nagyon sok fotóssal dolgoztam együtt magam is, meg tudom becsülni az empátiát, az épülettel közösséget találó beleérző képességet, amikor a kép a rejtettebb belső tartalmakat is képes közvetíteni. És elismerem azt a tudást is, amikor a jó szem egyszerre érzékeny az egész és a rész iránt, amikor egyaránt jók a totálok és a részletek.

Nagyon jó, hogy az ábraként megjelenő tervek egyenletes minőségben és azonos grafikával kisérik végig az épületeket. Ez az egyenletesség, mely a sokféleséget megnyugtatóan köti össze, a szerkesztők, Krähling János és Vukoszávlyev Zorán figyelmes igényességét dícséri.

A külcsín mellett számomra különösen fontos a tartalom. Nagy élvezettel olvastam Hafenscher Károly: „Mégis, kinek a háza?” című tanulmányát, tulajdonképpen ez indította el bennem a szent és a profán viszonyáról meditáló gondolatokat. Nagyra értékelem, hogy maga az írás is harmóniát teremt az ellentétek között, mert egyszerre mélyenszántó és közérthető, fegyelmezetten szerkesztett és olvasmányos, ünnepi és hétköznapi. Személyesen pedig hálás vagyok a szerzőnek azért, hogy engem, katolikus embert segített mélyebben megérteni, -ahogy ő fejezi ki- „az evangélikus templom titkát és tartalmát”.

Ugyanezt a titkot és tartalmat feszegeti történeti kontextusban Krähling János tanulmánya. „A 20. századi magyarországi evangélikus templomépítészet a rendszerváltozásig” lenyűgöző tárgyi tudással festi fel közel száz év történetét, a közvetlen gyökereket. Kiderül ebből a történetből a konzerváció és progresszió szempontjainak 20. századi dilemmája, finoman érzékelteti az ellentétek összebékítését és az ütközések lehetőségét.

Izgalmas és folyamatosan aktuális téma az egyházak és a kortárs művészet viszonya. Ezért kicsit sajnálom, hogy Harmati Béla László: „Kortárs egyházművészeti alkotások evangélikus templomainkban” című írását kevés (és kicsi) ábraanyag kiséri. Az értő és igényes tanulmány hatását rontja ez a hiány, mert jómagam és gondolom sokan mások is, kiváncsiak lennének azokra az alkotásokra, melyeket a szöveg megemlít. A már említett Hafenscher Károly írásból idéznék egy mondatot: „Mondhatjuk-e, hogy a verbális kommunikáció kora után sok, más érzékszervünket is igénybe vevő, más kommunikációs formát is használó időszak következik…?” Veszem a bátorságot és megválaszolom a kérdést; igen, egyre inkább a vizuális kommunikáció korát éljük, egyre érzékenyebbé válunk a képi érintkezés formáira, tehát a megértéshez egyre inkább szükségünk van a képekre is.

Az írások sorában végül, de egyáltalán nem utolsósorban Masznyik Csaba: „Evangélikus templomok” című tanulmányának szeretnék fenntartás nélkül örülni. Abban a kavargásban ami a világot, szűkebben az építészet világát jelenti ritka jelenség az ilyen alapos, okos, jól felépített és tartalmas írás. Pedig nincsen könnyű dolga. A cím: „Evangélikus templomok” nagyon eltérő építészeti minőségeket fog át, és a zavaró sokféleség mélységeiben könnyű lenne eltévedni. Masznyik Csaba nagyon elegánsan oldja meg ezt a problémát. Azt írja: „Minden tégla, minden egyes cserép a jövőnek is szóló üzenet, s ha a szellemet kispórolják az építésből, jól tudjuk, csak építőanyagok halmaza lesz a végeredmény.” Így megkülönbözteti a szellemi meghatározottságú építészetet a pusztán anyagi építéstől és ő csak az építészetről ír. A legélesebb kritika tehát abban van, amiről szelíden és bölcsen hallgat.

Nagyon tetszik az is, hogy nem bonyolódik bele rendszerezési kisérletekbe. Az egyes templomokról önálló érvényű építészeti szövegeket ír, meg-megemlítve a közöttük észlelhető összefüggéseket, de alapvetően az olvasóra bízza az egyes szálak összefűzését.

Mivel kavargó világunkban nem ritkák a durva indulatok sem, ezért nagyon értékesnek tartom a szöveg kiegyensúlyozott nyugodtságát is.

És végül az épületekről. Nagy erénye a könyvnek, hogy a benne szereplő templomok közül nem egy a kortárs magyar építészet kiemelkedő értéke. (Ez, mint ahogy ugyancsak a könyvből tudtam meg, az egyház vezetésének és építési osztályának köszönhető, amennyiben a tervezési megbízásokat meghívásos tervpályázatokon keresztül lehetett elnyerni, ezekre pedig minőségi építészeket hívtak meg.) Ennek fényében bánt a könyvben bemutatott teljes spektrum nagyon különböző építészeti minősége és sajnálom, hogy a tervező választás gondossága nem volt teljesebb körű. De ez csak egy építész szempontja, aki ugyanakkor azt is tudja, hogy vannak másféle értékek, érdekek is. Megértem azt is, hogy a könyv műfaja -inventárium- ezzel együtt jár.

Kezünkbe vehetjük ezt a szép könyvet, felfogásom szerint az öröm és a hála kifejeződését. Mert valóban az lehet. Hála a megépült templomokért, hála az ezekben testet öltött emberi igyekezetért, hála az Isten segítségéért. Hála az ünnepért és a hétköznapokért, a szentért és a profánért. Pilinszky János szavaival:

„Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelűl

ezért-azért; egyszóval mindenért.”

0 Responses to “Új evangélikus templomok”



  1. Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s




Építészek

Peter Zumthor

Hans van der Laan

Rudolf Schwarz

Sigurd Lewerentz

Erik Gunnar Asplund

Dominikus Böhm

Le Cobusier

Oscar Niemeyer

Eladio Dieste

Jørn Oberg Utzon

Juha Ilmari Leiviskä

...

Álvaro Siza Vieira

Tadao Ando

Mario Botta

John Pawson

Wandel-Hoefer-Lorch & Hirsch

James Turrell és Leslie Elkins

Craig W. Hartman

Heinz Tesar

José Ignacio Linazasóro

Raffaele Cavadini

Matti Sanaksenaho

Meinhard von Gerkan és Volkwin Marg

Allmann-Sattler-Wappner

Marte.Marte

Andreas Meck

Ulrich Königs

Fátima Fernandes és Michele Cannatá

Athelier Werner Schmidt

Raj Rewal és Frederico Valsassina

Peter és Christian Brückner

Thomas Höller és Georg Klotzner

Pierre-André Simonet és Yvan Chappuis

Certov & Morianz

Franck Hammouténe

Kister-Scheithauer-Gross

Kari Järvinen és Merja Nieminen

Saša Randić és Idis Turato

Gerold Wiederin és Helmut Federle

João Luis Carrilho da Graça

José Fernando Gonçalves

Jensen és Skodvin

Zeinstra van der Pool

Hans Waechter

Peter és Gabriele Riepl

Axel Schultes és Charlotte Frank

Takashi Yamaguchi

Rocha, Paulo Mendes da

João Luis Carrilho da Graça

Tabuenca és Leache

Studio Anselmi

Cino Zucchi

Andreas Meck

Florian Nagler

Francesco Garofalo és Sharon Yoshie Miura

Craig W. Hartman

Eduardo Delgado Orusco

...

Timo és Tuomo Suomalainen

Heiki és Kaija Siren

Sáenz de Oiza

Peder Vilhelm Jensen-Klint

Peter Celsing

Bernt Nyberg

Carl Nyrén

Erik Bryggman

Hans Borgström és Bengt Ingmar Lindroos

...

Csaba László

Vass Zoltán

Makovecz Imre

Csete György

Török Ferenc

Balázs Mihály

Fejérdy Péter

Ferencz István

Nagy Tamás

Pazár Béla

Lengyel István

Czigány Tamás és Páll Anikó

Kocsis József

Benczúr László

Golda János és Madzin Attila

Major György

Krähling János

Basa Péter

Kruppa Gábor

Gereben Gábor és Péter

Szoják Balázs

Sajtos Gábor

Jászay Gergely

...


%d bloggers like this: