A historizálás, mint attitűd a kortárs református templomépítészetben

Dr. Lőrinc Zoltán

Ezen tanulmány a kortárs református templomépítészet egészét nem tárgyalja. A dolgozat szerzője ezt más módon már megtette (Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” Új református templomok 1990-1999. Bp., 2000. 72.) és folyamatosan figyelemmel kíséri. Most arra keressük a választ, hogy a politikai fordulat (1989/’90) után épült 138 református templom kb. 80 százaléka egy erőteljes historizálást mutat. Keressük a miérteket, megpróbálunk választ adni e sajátos jelenségre.

Luther 1544. október 5-én a Torgau-i Schlosskirche felszentelésekor Lukács evangélium 14. rész 1-11. verseiről prédikált és a következőket mondta: „ez az új ház azért épült, hogy ne más történjen benne, mint igéje által a mi Urunk szóljon hozzánk, és mi vele beszélhessünk imádságban és énekben.” Ezzel a (Az eredeti német szöveg (fordította: L. Z.) „… dieses neue Haus dahin gerichtet werde, dass nichts underes darin geschehe, dass unser Lieber Herr selbst mit uns rede durch sein heiliges Wort und Wir wiederum mit ihr reden durch Gebet und Lobgesang.” in: Kunst, Hermann: Martin Luther Ein Hausbuch Stuttgart – Berlin, 1982. 175.) mondattal a reformátor a templomot, mint a találkozás helyét (Haus der Begegnung) jelöli meg. A templomnak van egy nagyon is gyakorlati funkciója, azaz gyülekezeti hely: domus ecclesiae. Ilyen értelemben tehát a templom nem Isten háza. Tenke Sándor teológiai professzor az egyik református templomépítészeti mű előszavában „Isten házát” említ. (Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” Új református templomok 1990-1999. Bp., 2000. 7.) 1992- ben Fekete György akkori államtitkár (egy református lelkipásztor fia), belsőépítész a Sevillai Világkiállításra kiadott, magyar templomokat bemutató díszalbumban a következőket írja (nyilvánvalóan itt ökumenikusan kellett gondolkodnia):

„Az Isten háza

A ház és az ember feltételezik egymást.

Az Isten háza és az Isten kapcsolata ennél sokkal kézenfekvőbb, ám jóval titokzatosabb.

A templomépítők a templomépítésben magasan meghaladják eredendő képességeiket.

A templom falaiban a történelem véglegesen beírja nemcsak folyamatosan önmagát, hanem minden ember mikrotörténelmét is.

A templomok csendjében képes elcsitulni mindaz a gyarlóság, amelyet nap-nap után saját házainkban megélünk.

A templomok tornyait a táj régen elfogadta Jó Pásztornak a falvak és városok összebújó nyájai között.

A templomokban nem mi zárjuk be a Teremtőt, hanem benne ő ül közénk szelíd vígasztalásra és megbocsájtásra.

A templom olyan építészeti alapforma, mint az isteni hasonlatosságra teremtett szent emberi test.

A templom, ha pusztul is, tovább él, mert a keresztség szertartásakor belénk költözött.

Az új templom viszont az emberi bizakodás legreménykeltőbb, épített csodája.” ( Fekete György belsőépítész, egyetemi tanár, akadémikus Belső Tárlat Sorozat 7. kötet Pomáz, 2002. Kráter Műhely Egyesület, 85.)

Ezzel az eposzszerű hitvallással az „Isten háza” meghatározás tovább erősödött a református adiaforikusnak hitt gondolatmenetével szemben. Gacsályi Gábor lelkipásztor a hajdunánási egyházközség megújult gyülekezeti házának és felújított templomának újraszentelése (2006. január 22.) kapcsán is az „Isten hajléka” kifejezést használja. (Gacsályi Gábor: Isten hajléka in.: Reformátusok Lapja L. évfolyam, 8. szám 2006. február 19. 6.) A chicagoi (USA) magyar református gyülekezet (Norridge United Church) templomépítő szándékáról a tudósító „Épül az Isten háza” számolt be. (ifj. Kis Boáz: Chicago-USA, Épül az Isten háza in: Reformátusok lapja XLVI. évfolyam, 15. szám 2002. április 14. 6.)

Ezen a ponton viszont érdemes újravenni, mit mondanak minderről a reformátorok, a hitvallási iratok, dogmatikai-liturgiai művek. Hogyan definiálnánk akkor az egyházat, annak templomépítészetét és „Isten Háza”-t? Az Ágostai Hitvallás (Luther szavai szerint a hitvallás az egyház tulajdonjegyei – notae ecclesiae közé tartozik) jól ismert szövege szerint: „Az egyház a szentek gyülekezete, ahol az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgálják ki.” („Az Ágostai Hitvallás” VII. cikk Konkordia könyv. Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Bp., 1957. I. kötet. 24. old.) A Magyarországi Református Egyház egyik hivatalos hitvallása a Heidelbergi Káté 54 kérdése alapján mindez így összegződik: „ Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról? Felelet: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségéről Szent lelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” (A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai I. A heidelbergi Káté II. A Második Helvét Hitvallás Szerk.: Victor János Bp., 1989. 55.) Luther a notae ecclesiae-t (Luther Márton: A zsinatokról és az egyházról. Dr. Luther Márton művei 6. kötet Budapest-Pozsony, 1917. 362-418. Rövidítve ld. Keresztyén Igazság Új folyam 13. szám. 5-7.) hét pontban foglalja össze: 1. Isten igéje hirdettessék (Rm 1, 16), ahogyan erről már sokkal korábban Szent Ágoston is szólt: Ecclesia verbo Dei generatur, alitur, nutritur, roboratur (Az egyházat Isten igéje szüli, tartja, táplálja, erősíti.) ( Luther Márton: A zsinatokról és az egyházról. Dr. Luther Márton művei 6. kötet Budapest-Pozsony, 1917. 407-409.) 2. A keresztség (Tit 3, 5) 3. Az úrvacsora 4. A „kulcsok hatalmának” (potestas clavis) 5. Az egyházi szolgák elhivatása (Ef 4, 11) 6. Az imádság 7. „az üdvösséges szent kereszten.” Sajátos, hogy a templom mint hely vagy épület nem tartozik Luthernek az egyház tulajdonjegyei közé. A reformátusok hitvallása A Második Helvét Hitvallás a XXII. fejezetben, az egyházi szent összejövetelek kapcsán mondja: „Az összejövetelek helyei legyenek tisztességesek. Azok a helyek pedig, ahol összejönnek a hivők, legyenek tisztességesek és Isten egyházának mindenben megfelelőek. Válasszunk ki tehát erre a célra tágas épületeket vagy templomokat, de tisztítsuk meg őket mindazoktól a dolgoktól, melyek nem illenek az egyházhoz, viszont szereljük fel mindegyiket az illendőséghez, szükséghez és a kegyes tisztességhez képest, hogy semmi se hiányozzék belőlük, ami az egyház szertartásaihoz és szükséges tevékenységeihez nélkülözhetetlen.

Tisztességesen és alázatosan kell viselkedni az összejöveteleken. Amiképpen hisszük, hogy Isten kézzel csinált templomokban nem lakik (Apcsel. 17. 24), azonképpen tudjuk azt is, hogy az Isten igéjére és a szent cselekményekre való tekintetből az Istennek és az ő tiszteletének szentelt helyek nem közönségesek, hanem szentek és akik ezeken a helyeken megfordulnak, azoknak áhítatosan és tisztességtudóan kell viselkedniük, mint akik szent helyen, Istennek és az ő szent angyalainak színe előtt vannak.

A templomok igazi ékességek. Ezért a keresztyének templomaiból és imaházaiból messze kell űzni minden ruházatbeli fényűzést, minden hivalkodást és mindazt, ami nem illik a keresztyéni alázatossághoz, figyelemhez és tisztességhez. A templomok igazi ékessége nem elefántcsont, arany és drágakő, hanem azoknak egyszerűsége, jámborsága és erényei, akik a templomban forgolódnak.

Minden pedig ékesen és szép rendben folyjék (1Kor. 14,40), az egyházban, egyszóval minden a hívek épülésére történjék. (Idegen nyelveket ne használjanak az összejöveteleken.) Némuljon el tehát minden idegen nyelv a szent összejöveteleken. Mindent az illető nép nyelvén kell előadni, hogy azt az azon a helyen lakó emberek a gyülekezetben meg tudják érteni.” (Lásd 7. jegyzet A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai i.m. 183-184.)

Mindezen gondolatokat azért tartom fontosnak újra hangsúlyozni, mivel a reformátusok szerint a templom nem szent hely, mégis a gyakorlatban azzá teszik, „Isten háza” lesz. Van egy nagyon erős archaizáló tendencia is, hiszen ez az emancipálódási folyamatban fontos szerepet játszott, amire a későbbiekben még visszatérünk. Azt a benyomást kellett keltenie, hogy temploma azonos minőségű a katolicizmuséval.

Ezen a ponton érdemes Otto Senn (Senn, Otto: Entwicklungslinien im authentischen reformierten Kirchbau. In: Kirchen Handbuch für den Kirchenbau. Szerk.: Willy Weyres, Otto Bartning, München, 1959. 261-264.) megállapításait figyelembe venni, amelyeket az európai fejlődés kapcsán vázol fel, de a magyar törekvéseket is mindenképpen illusztrálják. A tudományos közéletben a református templomépítészet kapcsán két téves, de csökönyösen újra és újra citált megállapítással találkozunk.

1. A protestáns építészet – némi változtatással – a katolikus hagyományra épít.

2. A katolicizmussal ellentétben ez a fejlődés nem folyamatos, és nem vezetett egy hagyomány kialakulásához sem. A hagyományos építészeti formákhoz való ragaszkodás pedig megakadályozta a protestáns liturgia speciális igényeinek kielégítését, amely oda vezetett, hogy csak korunkban találunk önálló építészeti megoldásokat. A szerző szerint a megállapításoknak ezen a téren is megvan az alapjuk.

A reformáció átvette a már meglévő épületeket, és csak keveset épített. Középkori belső architektúrát alakított át, és az új építkezéseknél ezt általánosította. A bazilikás szerkezetű templomoknál a szentélyrekesztő által elzárt kórus most már fölöslegessé válik, hiszen az egész istentisztelet a hajóban történik. A szószék a főhajó keleti végén, általában a déli oldal valamelyik oszlopa vagy pillére elé kerül. Jó példa erre a bázeli Szent Péter- és Szent Leonhard-templomok átrendezése. A falusi templomok esetében az átrendezést követően (legtöbbször teremtemplomról van szó) az idősek, az énekesek vagy egyszerűen a férfiak helye kerül a kórusba, ahonnan a kórus elé, a hajó közepén elhelyezett úrasztala és keresztelőkút jól látható. Később karzatot építenek be, amely gyakran a nyugati oromfalra és a szószékkel szemben az északi falra kerül. Küttingen (Aargau), Riehen (Basel) példáját az új templomok építésénél is követik: Hirzel (Zürich) 1616 és Gontenschwill (Aargau) 1622. A zürichi reformációt követően a kantonban az első református templomokat Rafzban és Rorbas-ban építik. Az előbbi építése 1585-ben kezdődött, (Fietz, Hermann: Die Kunstdenkmäler des Kantons Zürich Bd., II. Basel, 1943. 71-74.) és feltételezhetően 1590-ben (Siegrist, J.: Zur 350, Jubiläumsfeier der Kirche Rafz, Bülach, 1955.) már kész volt. A hosszhajós teremtemplom keleti lezárását egy trapéz alakú szentély adja, amit egy román diadalív választ el a hajótól. A kórus közepén a diadalív alatt áll az úrasztala és tőle jobbra a szentély falához tapad a szószék. Rorbas 1586-ban befejezett templomát egy egyenes lezárású szentély zárja hasonló belső elrendezéssel. Zwingli és az őt követő gyülekezetek az úrvacsorát és az igehirdetést állítják szimbolikusan az építészeti tér közepébe. ( A legfontosabb irodalom ehhez:  Waldenmaier, Hermann: Die Entstehung der Evangelischen Gottesdienstordnungen Süd-deutschlands im Zeit alter der Reformation, Leipzig, 1916.;   Schmidt-Clausing, Fritz: Zwingli als Liturg. Berlin, 1952.;   Schweaizer, Julius: Reformierte Abendmahlsgestaltung in der Schau Zwinglis, Basel, 1954.) A 16. századi svájci fejlődés csak az első lépést teszi meg a ma „hagyományos református” térelrendezésnek nevezett megoldás felé.

Hazánkban is hasonló változásnak lehetünk tanúi. A reformáció korában a belső architektúrát alakították át, az ellenreformáció korában pedig próbálták menteni a már meglévőt.

A mai templomépítészetre is nyilvánvalóan befolyással van az, amit az egyik 1713-ban keltezett építési engedélyre írtak a hatóságok: „non ad instar Ecclesiae, sed ad formam domus Ordinariae”, (Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József, Dora Wiebenson. Bp., 1998.162.) azaz nem hatalmas templomot építhettek, hanem egyszerű lakóházat. A lesújtó határozat viszont több szempontból tanulságot rejt a jövő számára. A reformátusság a Csikesz Sándor és Ravasz László által olyan fontosnak tartott „családi ház”-szerű templomával szemben szívósan ragaszkodik a kor által nyújtott és adminisztratíve tiltott templomképhez. Az adiaforikusnak deklarált hellyel szemben mégis ott van a „megszentelt” hely megkülönböztetett jellege.

1781 után nagyarányú építőtevékenység figyelhető meg, amely a millennium környékén újabb lendületet nyert. Vallásának emancipálása magával hozta egy klasszikus templomképnek a reprodukálását, amely kimerült a katolikus templomok utánzásában. A hirtelen és egyszerre jelentkező építő tevékenység nem adott igazán lehetőséget a magyar református templomépítészet teoretikus végiggondolására. Az igény jelentkezik, de elmarad annak építészeti és liturgikus meghatározása. 1990 után szinte ugyanaz a helyzet, mint 1781 után: egyszerre és sok templom épül, de hosszú szünet után kortárs szinten kellene végiggondolni a feladatot. Az építtető gyülekezetek teljesen új kihívás előtt állnak, hiányzik a templomépítés folyamatos fejlődése, az építési gyakorlat. Hiányzik egy magyar református Il Gesu példaadó ereje. A debreceni református Nagytemplom kapcsán, –bár követőkre talált– joggal sóhajtott fel annak idején Péchy Mihály, amikor a következőket mondta: „nehéz a szokástól elállni, és mind csak a katholikusoktól átvett szegletes templom mellett maradtak”, (Idézi Levárdy Ferenc: Magyar templomok művészete. Bp., 1982. 215. 18.) hiszen az építész eredetileg egy sokkal gazdaságosabban megépíthető centrális templomot tervezett Debrecenbe. Ha példáról beszélünk, akkor elsősorban a hosszanti téralakítás egytornyos kiegészítéssel áll mintaként a gyülekezetek előtt, mint követendő megoldás; egy hagyományos templomképnek a reprodukálása. Mindezek mellett tökéletesen igaza van Sisa Józsefnek, amikor azt mondja, hogy mindez „a protestáns emancipáció egyfajta demonstrálásának is tekinthető.” (Magyarország építészetének története. i.m. 162.) Bár ő egy konkrét templom (Szkalnitzky Antal: Református templom, Hajdúhadház, 1868-72) kapcsán mondja mindezt, megállapítása látensen, sokszor nagyon tudatosan, kevés kivételtől eltekintve szinte napjainkig érvényes. Fülep Lajos (Fülep Lajos: A református templom reformja (Protestáns egyházi és iskolai Lap, 1917. dec. 9.) In: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Bp., 1974. 596.) művészettörténész és református lelkész 1917-ben az „unum necessarium” (az egy szükséges) kapcsán felteszi a kérdést, milyen legyen a református templom. Válasza meglepően rövid: kálvinista. Mielőtt valamiféle definíciót adnánk a „református templom”, mint építészeti műfaj kapcsán, érdemes Fülep gondolatmenetét segítségül hívni. Kuyper holland református teológus szerint azért nem alakult ki kálvinista stílus – és ezen túl kálvinista templomépítészeti stílus -, mert tisztán szellemi vallásról van szó, s így „a kálvinizmusnak .. a maga magasabb rendű alapelve folytán nem volt szabad …saját külön művészeti stílust kifejlesztenie… Ha ezt tette volna, alacsonyabb álláspontra süllyedt volna vissza … Valamely saját külön művészeti stílus hiánya nem a kálvinizmus ellen, hanem egyenesen annak magasabb fejlődési fokozata mellett szól.” (Kuyper, Ábrahám: A kálvinizmus lényege Idézi Fülep i.m. 599.)

Hogy mindez jobban érthető legyen, vissza kell mennünk a kijelentés előtti időbe. Kijelentésen Isten Mózesnek adott kijelentését értem, amikor Isten ezt mondja: „Vagyok Aki Vagyok”. Nos a kijelentés előtti emberben, mint alaptudat élt az istenivel való egység. Közösség meggyőződése. Az embert Istenhez a leszármazás közössége fűzte. Az ember azonban nem csak lélek, de test is! Ez a tény, szakadást idéz elő, ez a szakadás pedig a bűnt, a bűn pedig a halált vonja maga után. A szakadás megszüntetése azáltal történik, hogy a nép kultuszközösséget alkot, vagyis a kultusz által mintegy visszaadja magát Istennek, egyesül vele, megistenül. A kultuszösszekötő, HÍD szerepe mind a „primitív” vallási közösségekben, mind pedig a folyamvölgyi kultúrák vallási rendszereiben jól érzékelhető. De jelen van a XX. század valamennyi világvallásában, így a kereszténységben is. A rítus az egyszerűbb vallásokban ugyanazt a szerepet tölti be a maga keretein belül, mint amit az általunk ismert sokféle liturgia tesz ma. Mindkettő a találkozás élményét adja, igaz más-más korok más-más eszközei ők. Nos ez az a pont, ahol találkozik egymással a liturgia az építészet és a művészet. Hiszen mindkettő központi kérdése a tartalom és a forma viszonya, a mit? és a hogyan? örök kérdése. Mindez a liturgiában az áldozat és annak bemutatásának problematikájában kerül felszínre. A továbbiakban szeretnénk megmutatni, hogy a vallástörténeti őskép formáit, kereteit hogyan használta fel és hogyan töltötte meg új és új tartalommal a zsidókeresztyén kultúrkör. Emeljünk ki a különböző vallási terminológiák közül hármat: a Szent Nép, a Szent Hely, a Szent Cselekedet fogalmait és vizsgáljuk meg ezeket részletesebben az alábbi összehasonlító táblázat segítségével.

Zsidóság Római Katolikus Reformátusság
Szent Nép Izráel Anyaszentegyház Lelki közösség is
Szent Hely A Templom Templom A lélek temploma
Szent Cselekedet Áldozat Liturgia Erkölcsi élet

Minden kommentár nélkül jól látható, hogy a forma állandósága mellett hogyan válik a tartalom egyre szellemibbé, egyre lelkibbé. Valójában a lényeg kibontakozását láthatjuk itt a forma fölött. Így kerül egyre több és több emberhez az, amit úgy hívnak: a Jézusi életforma. Természetesen az igazság része az is, hogy a reformátusok felismeréseik ellenére sokszor a formalizmus rabjai voltak és sok esetben ma is azok.

De visszatérve Fülephez, aki azt állítja: „Ha az ideológiából kilépünk a valóságba, azt látjuk, hogy nem. A kálvinizmus átvette a művészetet történeti elődjétől, először passzíve, azután aktive.(Fülep i. m. 599.) Az oly nagy nevű tudós, és mind az építészetben, mind a művészettörténetben óriási szaktekintélynek számító Fülep okfejtéseit ma is érdemes alaposan végiggondolnunk. Hiszen ma sincs másról szó, mint arról, hogy valamiféle túlburjánzó eklektika, valamiféle erős ragaszkodás a hagyományos megoldásokhoz az uralkodó. „A réginek másolása csak a művészi tehetség hiánya.” (Somogyi Antalt idézi Levárdy Ferenc In: Magyar templomok művészete Bp., 1982. 241.) Kutatómunkám során újra és újra hallottam a református lelkészektől, hogy a centrális tér nem megfelelő, mert … és jöttek az érvek: a látószög túl nagy, a fejét kell mozgatnia a lelkésznek; az akusztika nem megfelelő; a bevonulás nem elég ünnepélyes, ha az úrasztala és a szószék előtt találhatók a padok. A legtöbb helyen a hosszanti teret tartják elfogadhatónak. S újra Fülepet idézve: „A századok alatt meggyökerezett gyakorlat végső eredményeképpen a kálvinista ember ma már más templomot el sem tud képzelni, mint katolikust.” (Fülep. i.m. 601.) Az elmarasztaló és lesújtó vélemény sajnálatos módon ma is érvényes. A deszekuralizáció következtében a protestáns templomépítészettel kapcsolatosan Nyugat-Európában egy olyan tendencia figyelhető meg, hogy templomokat zárnak be, gyülekezetek néptelenednek el. Hazánkban az ismert történelmi okokból adódóan talán ellentétes tendencia mutatható be. Meg van az igény (ilyen vagy olyan, erről volt és lesz még szó) a templomépítésre, de a templomot hetente csak egy –két órára használják. Egy – egy esetben jelentkezik a többfunkciós használat iránti igény is. A templomépítés szinte kimerül Fülep Lajost szabadon idézve nem másban, mint a katolikus másolásában. Egyfelől cél az adiaforikus (nem szenthely) igénye, másfelől ezt a teret mégis szakrálisnak tekintik. Fekete Csaba mondja ugyanezt a témát feldolgozó egyik mű kapcsán: „a szerző kardoskodik, hogy legyenek templomaink református elvűek, elzárkózik a (római) katolikus templomeszménytől.

Ez nem eléggé meggyőző, mert (ha kényszerűségből is) fejtegetéseiben olyan terminológiát használ, amely semmivel sem inkább protestáns vagy biblikus, mint egy katolikus elvű templom leírásáé. (Megjegyzés: az építészeti szakkifejezések használata egyetemes L. Z.). Teológiai fogalomtárunkból hiányzik a szakrális tér, szakrális építészet, amelyet sűrűn emleget.” (Fekete Csaba: Hol tart a magyar református templomépítészet? – Lőrincz Zoltán: Új református templomok 1990-1999. „Ne hagyjátok a templomot…” Előszó: Tenke Sándor. Alaprajzok: Tornai Mátyás. Borítófotó: Garas Kálmán. Bp., 2000. Kálvin Kiadó. – p. 205, 4300.- Ft in: Confessio 2001/1. 124.) Talán mindezek után fel kellene tennünk a következő kérdéseket és megpróbálnunk választ keresni a református liturgia, valamint az építészet oldaláról is problémafelvetéseinkre.

1. Külső jegy: Kiemelkedik-e az épület külső megjelenésével környezetéből és építészetileg felismerhető-e, vagy az egyházra jellemző szimbólumokon keresztül egyértelműen megállapítható-e, hogy a jelzett épület református templom?

2. Belső jegy: Kívülről jövőként a belső tér, mint egyházi liturgikus tér jelenik-e meg? Vajon az úrasztala, a szószék (ha van keresztelőkút) a térszervezés által megkívánt (diktált) legméltóbb helyen található-e?

3. Külső elvárás: az épület vonzó, hívogató megjelenésű-e? A szakrális tér (a korábban említett kritika miatt ez nehezen mondható ki), a templom bejárata jól felismerhető-e, vagy (amelyre nyugaton nagyon sok példa van), prospektusokkal, cetlikkel, plakátokkal teli infobörze? Világos-e, hol a templom főbejárata?

4. Belső elvárás: a főbejárat használható-e, vagy sem. Hová vezetik a belépőt, milyen vizuális látvány fogadja? Erre jó példa (sok más mellett) Kozármisleny, lásd a részleteket a templom leírásánál. Megragadja-e valami esztétikailag-építészetileg a templomba belépőt? Milyen érzéseket vált ki a templombelső az odalátogatókból? A debreceni Református Nagytemplomban a mai napig az a gyakorlat, hogy istentisztelet előtt a jobb oldali torony alatti bejárat használható és csak az istentisztelet után (!) nyitják ki a főbejáratot. Nyilvánvalóan kivételt képeznek a különleges alkalmak. Az építész mindig a főbejáraton belépő élményére számít (különösen a gótikában vagy a barokk építészetben). Egy korábbi művemben a centrális térszervezés fontosságát hangsúlyoztam, (Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” Új református templomok 1990-1999. Bp., 2000. 72.) azóta viszont más tapasztalatokról is beszámolhatok. Ebben a centrális térben (példaként Kőszeg Református templomát említem) nem érzik magukat mindig otthon az istentisztelet résztvevői (Ravasz László családi ház hasonlata!?), mivel úgymond nem tudnak anonimok maradni, mindenki látja őket és úgy gondolják, hogy egy zárt közösségben újként kizártnak, idegennek, nem odatartozónak érezhetik magukat. (Kiss Ilona, Kőszeg szíves közlése 2000. január 5-én, Perényi Lóránt belsőépítész – hallgató, Kőszeg szíves közlése 2003. július 10-én). Ugyanakkor továbbra is nagyon sok kérdés tisztázatlan. A gyülekezet számára milyen esztétikai, építészeti és nyilvánvalóan liturgiai értékrend fontos? Abból adódóan, hogy a zsinat-presbiteri elv szerint minden gyülekezet önállóan maga dönthet építészeti kultúrájáról, milyen építészeti térszervezést ad templomának? Milyen a tér karaktere? (Ez egyben a gyülekezet önarcképe is / vagy lehet). Van-e a térben olyan elem (szimbólum!?), amit következetesen alkalmaznak? Úgy alakították-e ki a teret, hogy az vasárnap istentiszteleti, liturgiai funkciókat szolgál, vagy adott esetben átalakítható előadóteremmé, színházzá, fogadó térré is, a többfunkciósság és a 21. századi elvárásoknak megfelelően? Még további kérdésfelvetés katalógusszerűen: milyen a belső tér (liturgikus) berendezése, a térszervezés, amely nemcsak belsőépítészeti kérdésfelvetés. Az egyházi félév (Adventtől Pünkösdig) eseményeit nézzük, felvetődik a kérdés, miként felel meg a tér, az épített egység, az adventi – karácsonyi szeretetvendégségnek, presbiteri gyűlésnek, konfirmációs alkalomnak. Kis település esetében mindezeket úgymond csak egy térnek kellene szolgálnia, s pontosan ebből adódóan számítana rangos feladatnak ilyen templomok tervezése. Kutatásaim alapján pedig azt mondhatom, hogy egyenesen ezek ellentéte konstatálható. A felajánlásokból adódóan a gyülekezet szeretné minél olcsóbban megoldani a feladatot, az építész pedig életének fő álmát megvalósítani. Mindenki a legjobbat szeretné, csak éppen az eredmény marad el a nagy igyekezetben. S külön kellene szólni a fűtés, világítás, szellőztetés problémájáról, a pad, karzat arányának kérdéséről, a téralkotó elemek elhelyezésének viszonyáról. S egy nagyon fontos kérdésről, az akusztikáról is kell szólnunk. Miskolc – Tapolca centrális terét különböző berendezési tárgyakkal, oda nem illő bútorokkal kellett felszerelni a jobb akusztika miatt. Palotabozsok nagyon szép, jól átgondolt, szépen tagolt enteriőrjét teljesen tönkreteszi egy rosszul elhelyezett mennyezetfűtés.

A református templomokat hetente egy – két órára használják. Kérdés marad, hogyan lehetne ezt a teret hetente többször is úgy igénybe venni, hogy kellő módon „illendő” legyen a vasárnapi istentisztelethez, de adott esetben átalakítható legyen a több funkciós elvárásoknak megfelelően. Hol a határ a „szent” templomtér és a „profán” alkalom tér igénye között. S hogyan lehetne mindezeket, az Ágendák ismeretében is definiálni?

Felhasznált szakirodalom

  • Guzsik Tamás: Szakrális építészeti terek funkcióelemzése, III. Egyetemi jegyzet. Budapesti Műszaki Egyetem, Bp., 1988.
  • Hajnóczi J. Gyula: Vallum és intervallum. Az építészeti tér analitikus elmélete. Bp., 1992.
  • Kiss Áron: A XVI. Században tartott magyar protestáns zsinatok végzései Bp., 1881.
  • Koós Judit: Református templomok Budapesten. Bp., 1996.
  • Levárdy Ferenc: Magyar templomok művészete. Bp., 1982. 171. 261-262.
  • Lőrincz Zoltán: A képrombolások avagy a képzőművészet és a vallások sajátos viszonya (Doktori disszertáció). Debrecen, 1986. Kézirat.
  • Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” Új református templomok 1990-1999. Bp., 2000.
  • Luther und de Folgen für die Kunst. Szerk.: Werner Hofmann, München, 1983.
  • Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József, Dora Wiebenson. Bp., 1998.
  • Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Bp., 2001.
  • Rév Ilona: Templomépítészetünk ma. Bp., 1987.
  • Róka Enikő: A budai református templom Szilágyi Dezső tér. Bp., 1999.
  • Senn, Otto: Entwicklungslinien im autentischen reformierten Kirchbau. In.: Kirchen Handbuch für den Kirchenbau. Szerk.: Willy Weynes, Otto Barning, München, 1959.
  • Szatmáriné Mikucz Ildikó: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Nyíregyháza, 2004.
  • Takács Béla: „Uram hajlékodat, szeretem házadat…” Bp., 1991. (angolul és németül is).
  • Winkler Gábor: Építészettörténeti áttekintés. im: Evangélikus templomok. Szerk.: Dercsényi Balázs. Bp., 1982.

0 Responses to “A historizálás, mint attitűd a kortárs református templomépítészetben”



  1. Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s




Építészek

Peter Zumthor

Hans van der Laan

Rudolf Schwarz

Sigurd Lewerentz

Erik Gunnar Asplund

Dominikus Böhm

Le Cobusier

Oscar Niemeyer

Eladio Dieste

Jørn Oberg Utzon

Juha Ilmari Leiviskä

...

Álvaro Siza Vieira

Tadao Ando

Mario Botta

John Pawson

Wandel-Hoefer-Lorch & Hirsch

James Turrell és Leslie Elkins

Craig W. Hartman

Heinz Tesar

José Ignacio Linazasóro

Raffaele Cavadini

Matti Sanaksenaho

Meinhard von Gerkan és Volkwin Marg

Allmann-Sattler-Wappner

Marte.Marte

Andreas Meck

Ulrich Königs

Fátima Fernandes és Michele Cannatá

Athelier Werner Schmidt

Raj Rewal és Frederico Valsassina

Peter és Christian Brückner

Thomas Höller és Georg Klotzner

Pierre-André Simonet és Yvan Chappuis

Certov & Morianz

Franck Hammouténe

Kister-Scheithauer-Gross

Kari Järvinen és Merja Nieminen

Saša Randić és Idis Turato

Gerold Wiederin és Helmut Federle

João Luis Carrilho da Graça

José Fernando Gonçalves

Jensen és Skodvin

Zeinstra van der Pool

Hans Waechter

Peter és Gabriele Riepl

Axel Schultes és Charlotte Frank

Takashi Yamaguchi

Rocha, Paulo Mendes da

João Luis Carrilho da Graça

Tabuenca és Leache

Studio Anselmi

Cino Zucchi

Andreas Meck

Florian Nagler

Francesco Garofalo és Sharon Yoshie Miura

Craig W. Hartman

Eduardo Delgado Orusco

...

Timo és Tuomo Suomalainen

Heiki és Kaija Siren

Sáenz de Oiza

Peder Vilhelm Jensen-Klint

Peter Celsing

Bernt Nyberg

Carl Nyrén

Erik Bryggman

Hans Borgström és Bengt Ingmar Lindroos

...

Csaba László

Vass Zoltán

Makovecz Imre

Csete György

Török Ferenc

Balázs Mihály

Fejérdy Péter

Ferencz István

Nagy Tamás

Pazár Béla

Lengyel István

Czigány Tamás és Páll Anikó

Kocsis József

Benczúr László

Golda János és Madzin Attila

Major György

Krähling János

Basa Péter

Kruppa Gábor

Gereben Gábor és Péter

Szoják Balázs

Sajtos Gábor

Jászay Gergely

...


%d bloggers like this: