Interview with Andreas Meck

Andreas Meck

Following this Hungarian lead you’ll find the English text of the interview.
2010. későőszén nyolcadik alkalommal rendezték meg az adriai Velence szigetén a kortárs szakrális építészet aktuális kérdéseivel foglalkozó nemzetközi konferenciát. A nyugati kereszténység látható vagy épp mély szellemi rétegekben zajló átalakulási folyamatait értelmező előadások mellett Magyarország is megmutatkozott kortárs templomaival Vukoszávlyev Zorán előadásában. Ezen alkalommal a meghívott építésztervező Andreas Meck volt, aki az utóbbi években épült három müncheni szakrális épületével (idei első post-unk neuriedi templomegyüttesét mutatta be) a modernitás személyes szellemi és fizikai közegét idézi – templomterei végletekig kimért puritánságukkal immanens lelki magasságokról szólnak. Építészeti értelemben is.

ZV: Dear Andreas, you have just finished your lecture on your church built in the district of Neuried, the Chapel within the community centre Dominikuszentrum and the cemetery at the outskirts of Riem. We would like to ask simple questions regarding the deepness of Christianity of the 21st century. In your churches of Neuried and the Dominikuszentrum you use brick. What is your personal connection to this material?

AM: I like it because it is a material which has a human scale as it comes out of the scale of the human hand. Since very old times it has the same size, so if you use brick to build with, you always have the scale of your hands. This makes the human scale of a building. The other reason is that no brick is like the other, they are all different. From a distance its surface looks red and like a sheer plane, but by getting closer, you can see it is very different. Light, shadow, darkness, red and blue… It is quite nice.

ZV: Is it this abstract volume that is giving you a chance to make these really strict floor plans and sections? I realized that the material gives you some kind of conception to design spaces, to deal with the connections in-between them. Even in the façades and sections we can find these strict regulations.

AM: Yes, sometimes we try to build our ideas visibly out of concrete, but that is too often unpopular. It is not easy to create strict plans with the use of strict materials, because it is too much strictness for the people. The solution is to have very strict and consistent plans and ideas, and use something to break it a little. Material-like bricks work for that.

ZV: In Dominikuszentrum and in Neuried too you use the courtyard as an element which gives an additional inner space to the buildings. It is intensively connected to the surroundings, although the building is a compact building avoiding communication with every direction, because the neighbourhood is far too heterogeneous sometimes.

AM: It depends on the situation. Surroundings can be of both the situations. If the surrounding is characterized by heterogeneity, then it is difficult to locally regain the idea of forming a place, or to put in some system of order to start anew. You cannot react in a sense of opening your arms and say: “OK, come to me!” No, it is something more like: “Now I am here and we start from now on.” Buildings are based in themselves.

ZV: Yes, somehow you have to be reborn when you enter the courtyard. You have told us that this is the place for silence, where from you enter to all the other functions.

AM: Yes, but this is a bit ambiguous as well. There can also be noisy and loud situations inside. This has double meaning. Noise directly, or noise related to colour and too many wrong details. So, the idea was to go back and start from some silent place; to start within the silence and only then look outside.

ZV: In one way bricks are so simple, but in both of your buildings there is something artificial in the way you use it. In Dominikuszentrum it is burnt with a blue layer on it. Even in Neuried you have bricks which are incorrectly made having wrong material used or their surface misshaped.

AM: We do not use brick like the older buildings, where walls are made simply out of mere bricks. For us, brick is always a kind of a game. In the Chapel of the  Dominikuszentrum it has a layer of blue colour which engrosses the wall. A visitor expecting to see pure walls will probably be irritated by a lot of aspects. We use not only bricks, but other materials the same way. Sometimes we use wood for the reason that this natural surface can easily break – it becomes the hardness of the concept –, and we sometimes use wattle. At the first view it looks normal, but at the second you can see that its details are special.

ZV: In these buildings you work with artists, of course. Even the sacral furnishing and some nice details like the crosses, the three hundred crosses in the bricks.

AM: No, the crosses are designed by me, and the furniture as well. But certainly we like to work with artists from the beginning on. I do not like when you are ready with your building saying: “OK, let’s put in some art!” You look for pictures (may you take some), and you put them on the walls. I do not like that way. I like an artist who is able to find a kind of dialogue in-between. When the building is ready, you may not be able to differentiate between architecture and art, because it should be one thing. It is more than architecture and art for itself, it is both together. It is far more even than adding the two things together.

ZV: Yes, of course.

AM: It is a very long and hard way and work to make them meet. That is sometimes not easy.

ZV: These interiors are rather puritan, you may say. It may be a typical German attitude to sacred spaces rooting in either Calvinism or the Lutheran creed. They are white, they are washed by light, and there are simply some furnishing as well as the people added, nothing more.

AM: You need to go inside. It is not cold, but warm, because there are a lot of people using it. They are coloured, they are loud, so as to say, life is coming inside the building. The building is just a space for every activity taking place inside.

ZV: That life of a building is very important. I can see and feel these images, but what is really special for me, that is the use of light. Even if it is direct, or if the spaces are densely filled up with light. Nearly all the images that you have shown us are without direct lights. One can just get into real white and open interiors. Do you think that the use of light is some kind of device to express the spirituality or the meaning of life? – Not only in a church.

AM: Not only in a church. I call it in German „die Stimmung in den Räumen”. Each room must have its own athmosphere. If you go inside, you instantly feel whether it is an empty room, a spacious room or rather a small one, where you have a kind of Geborgenheit [feeling of security] like a child in your mother’s womb. You must have different feelings in separate rooms, but the basic element of each of these kinds of feelings is light. Another element may be the acoustics of rooms you control with different qualities of surfaces. It is very important how a voice sounds, when getting into a room. If you have an acoustic situation where the voices last very long, you sense the room bigger. Contrariwise, if you make a room with soft surfaces, and the voices last only for a short period of time, the room feels much smaller. You can form it with acoustics. The other thing is colour. It is way different if a room is white or if it is red…

ZV: …or blue.

AM: Oh, yes. I am interested in these things, so I try to use them actively. When someone comes to me and says he wants to have a room like that…, then I say: “We need to use light this way, we need to use this colour and that material.”

ZV: It is even connected to atmosphere. But there is another thing I am interested in, and this is the “monolith”, the “monolithic architecture”. Even the models you make for the concepts are monolithic. They are made for example of bronze, or they are carved like sculptures out of stone. Why is this important for you?

AM: I work with models. I start working with them; that is usually the beginning of a scheme. When you form something or carve, the result is something like a sculpture. Sometimes we use light bricks, or wood and there are some other possibilities. We may take a piece of paper and start to fold it. It depends on the situations.

ZV: It was so interesting that in your lecture you spoke about concrete as a natural element, especially in the case of your cemetery in Riem.

AM: It is a natural element. For concrete we use scree instead of stone, which is taken from the ground. Then, we add some sand, cement and water, and get the concrete. If the building is made out of this concrete, it is obviously natural. If you make its surface rough and bring some green plants in addition, then it shows itself really natural.

ZV: OK, but this is, as I think, because of its openness. I mean your buildings are solid, but opened blocks. They are on the jar in different angles. As well the bricks with the word “gift” inscribed in different languages are communicating to nearly all the people. It is there in Cyril letters, in Latin and many different languages… in Hungarian too. So, was it an invention of you or your office workshop?

AM: It comes out of my office. We discuss the projects and somewhat develop them by doing something that was not from the beginning on. At a point of the project we decided to do something with the bricks. We felt we needed to put words on the bricks. Then we proved how it could work. The idea was to print the letters on the bricks’ smooth surface before they are burnt. We had an artist do it, for that is a lot of work. Yes, a lot a bricks!

ZV: It is quite interesting for me that at the end of the 20th century architecture was about mass production, even in case of light construction. The reason may be that the elements can be connected in an easier way, it is less difficult to take the structure to the site, and took less time to build it up. But the church you designed is about common work. Slow work that needs many-many patience. It reminds me of the Arts and Crafts movement at the early 20th, late 19th century. I could compare it even to the Bauhaus.

AM: We do not design always buildings in that way. We design prefabricated buildings as well, because it needs less time to build with them. But for the churches, I think it was more important to work by hand. You may know what Peter Zumthor says in his work: “If you put something in the work, later you can see it.” You will see the work which was put in. The work of the architect is as well something that you can later feel looking at the building being ready. You recognize if it was made by the ancient Greeks, for example. Greek buildings are telling that there was a lot of work put in as a result of the fight for the best solutions.

ZV: Those are showing the common will as well. The common will to have something built, or to get the people engaged in work.

VK: In many cases you mention that your buildings come or grow out of earth. Do you find the works of Martin Heidegger inspiring?

AM: Yes, I determined to go even further in the Ehrenmal [monument] in Berlin, I am not sure whether you have heard about it. The building is not coming out of earth, but it operates with another idea of Martin Heidegger, which I think is very similar: the idea of construction. Meaning: by joining single elements, some things start or begin anew. As an analogy take a Greek temple, or perhaps this cloister where we currently are. In Berlin, the building is more or less standing on earth, however, is not grounded in it. We read Heidegger and use his thoughts sometimes, but not always. Regarding churches I have the feeling that, say, they are something like a new beginning, they are something that tell you to move on.

A tanulmány megjelent az Octogon 2010/10. számban a “Szakrális átirat” tematikában “Szakrális komplexitás – anyag, szellemiség és építészeti magatartás” címmel. A beszélgető partnerek Vukoszávlyev Zorán (VZ) és Katona Vilmos (KV) – alább közöljük az interjú Katona Vilmos által készített fordítását.

VZ: Kedves Andreas, ön épp az imént fejezte be neuriedi templomáról, a Dominikuszentrum közösségi központjának kápolnájáról és a riemi temetőről szóló előadását. Néhány egyszerű kérdést szeretnénk feltenni, amelyek a 21. századi kereszténység szerepét érintik. A neuriedi templomnál és a Dominikuszentrumnál téglából épített. Mi az ön személyes kötődése ehhez az építőanyaghoz?

AM: Azért szeretem, mert emberi léptékű. Maga az emberi kéz határozta meg a méretét. A tégla emberemlékezet óta ugyanakkora, akárcsak az emberi kéz. Hogyha téglából építek, a kezemmel mérek. A másik ok az, hogy nincs két egyforma tégla. Egy téglafal távolról összefüggő, szép vöröses mezőnek tűnik, de ha közelebbről megnézzük, látható, hogy mennyire változatos részletekből áll. Fény és árnyék, sötétes árnyalatok, vörös, kék… mindez gyönyörű.

VZ: Vajon az absztrakció teszi lehetővé, hogy igazán szigorú alaprajzokat és metszeteket szerkesszen fel? Észrevettem, hogy a tégla néhány térkoncepciójának is kiindulásául szolgál. Az egyes térkapcsolatotokat, a homlokzatok és metszetek fegyelmezett arányrendjét is mintha a téglamodul segítségével határozná meg.

AM: Igen. Bár néha megpróbálunk látszóbetonból építeni – többnyire népszerűtlenül. Túl kemény tervet eredményez, ha a szigorú geometriához ugyanolyan szigorú anyagot kapcsolunk. Az embereknek egyszerűen sok. Az a jó, ha a tervek keménységét és következetességét valami egy kicsit megtöri. A tégla anyagszerűsége éppen erre hivatott.

VZ: Mind a Dominikuszentrumban, mind Neuriedben belső udvart tervezett, amely bensőséges légkört adott az épületeknek. E félig-nyitott terek azonban nagyon erősen nyitnak a környezetükre. Még annak ellenére is, hogy kompaktak és nem minden tekintetben kontextus-keresők a túlságosan is heterogén tájban.

AM: Helyzetfüggő. A környezet lehet ilyen is, olyan is. Lehet, hogy nem jó kinézni az ablakon, mert különböző léptékű és összevissza színű házakat látunk. Ilyenkor nagyon nehéz a formákkal bánni. Nehéz jó hasznát venni a meglévőnek és ugyanolyan nehéz újrarendezni mindent. Nem tehetünk úgy, mintha a környezet minden elemét integrálni akarnánk. Valami többre van szükség: új kezdetre. Az épületek csak önmagára, saját fundamentumára támaszkodhat.

VZ: Belépünk és újjászületünk… Egyszer úgy fogalmazott, hogy az udvarok a csendnek szentelt helyek, ahonnan minden egyéb helyiség elérhető.

AM: Ennek az éremnek is két oldala van. Az udvarok ugyanúgy megtelhetnek zsibongással és hangzavarral is. A ‘hangzavar’ adódhat magából a zajmennyiségből, de épp a színességből és a rosszul megformált részletek burjánzó látványából is. A koncepciónk az volt, hogy mindettől megszabadulva egy csendes helyet jelöljünk ki az újrakezdésre. Először a csend, és csak aztán a külvilág…

VZ: A téglát egyfelől igen egyszerűen alkalmazza, de mindkét épületénél érezni valami többletet, művészit benne. A Dominikuszentrumban például áttetsző kék hártyákat hordtak fel a téglákra. Neuriedben is akadnak olyan téglák, amelyek szándékosan rosszul lettek kiégetve vagy hibás a felületük.

AM: Másképp használjuk a téglát. A régi téglaházaknál a tégla pusztán építőelem volt, de itt egyfajta játék is. A Dominikuszentrum kápolnájának kék-bevonatos téglája csak burkolat, ami tulajdonképpen csak a falakat vastagítja. De ebből nem lehet hasznossági kérdést csinálni. Ha valaki a csupasz falakat szereti, annak bizonyára meggyűlik a baja az épülettel… Egyébként nem csak téglát használunk, hanem más anyagokat is. Hasonló okokból szeretjük a fát, mivel a felületének természetes, el-eltöredező mintázata van – épp ebben van az ereje. Néha sövényfonatos szerkezetet is használunk. Ezek a szerkezetek is szokványosnak tűnnek elsőre, de jobban megnézve minden részletükben egyediek.

VZ: Tervezéskor képzőművészekkel dolgozik együtt, ez önnek természetes. Talán még az olyan részletek esetében is, mint a liturgikus berendezés vagy a téglafugákba erősített bronzkeresztek.

AM: A kereszteket és a bútorzatot magam terveztem. De gyakran dolgozunk képzőművészekkel, s nemritkán már a vázlattervi szinttől fogva. Nem jó, amikor az építész a kész tervbe mintegy kívülről ‘beviszi’ a művészetet. A művészetet nem lehet kitenni a falra. Ez távol áll tőlem. Azokat a művészeket kedvelem, akik egyfajta dialógussal képesek átlépni az egyes diszciplínák határterületét. Ha a műalkotás elkészült, akkor már nem lehet igazán különbséget tenni építészet és képzőművészet között, mert azok eggyé válnak benne. A műalkotás túlmutat mind az építészeten, mind a képzőművészeten. És több az építészet és képzőművészet matematikai összegénél is.

VZ: Természetesen.

AM: Hosszú, göröngyös út és sok munka vezet az egységig. Megtalálni nem mindig egyszerű.

VZ: Belső tereit inkább puritánnak nevezném. Talán ez a protestánssággal egy tőről fakadó sajátosan német szemlélet eredménye? Terei fehérek, fénnyel átjártak, és semmi egyéb, csak a bútorzat és maguk az emberek töltik meg őket.

AM: Csak be kell menni. Nem ridegség, hanem melegség fogadja, mert sok ember veszi körül. Az emberek színesek és hangosak, és velük az élet bejön az épületbe. Az épület csupán a bent zajló emberi tevékenység foglalata.

VZ: Az épületnek is van magánélete, és ez nagyon fontos. Látom és át is tudom érezni ezeket az életképeket, de számomra a legmegragadóbb mégis a fénykezelés. Akkor is, ha közvetlen fényről van szó, és akkor is, ha szinte már fénysűrűségről lehetne beszélni a szórt fénnyel telített terekben. Alig találkoztam olyan fotójával, amelyen közvetlenül megvilágított belső terek jelentek volna meg, mert többnyire átható, osztatlan fehérterekben gondolkozik. Nem gondolja, hogy a kellő fényhasználattal lehet leginkább megközelíteni a spirituális dimenziót? A fény az élet jelentését tárhatja fel, s nem csupán a templomban…

AM: Nem csak a templomban. Németül így nevezzük ezt: „die Stimmung in den Räumen”. Minden szobának el kell találni a jellegét, hogy belépve érezhessük a magasságot, az ürességet vagy épp a védelmet (Geborgenheit), mint az anyaméhben időző magzat. Minden szobához különböző érzéseknek kell társulniuk. Ezeknek az érzéseknek meghatározó eleme a fény. Egy másik elem az akusztikai minőség. Nagyon fontos, hogy egy szobába belépve milyen hangokat hallunk. Hogyha a ‘rossz akusztikájú’ tér tipikus esete áll fenn, és a visszaverődő hangok túl hosszúra nyúlnak, akkor a szoba nagyobbnak fog tűnni a valós méreténél. Ha puhább felületek nyelik el a visszhangokat, akkor a szoba kisebbnek tűnik. Hasonlóan meghatározó lehet a szín is. Más egy szoba, ha fehér, más, ha vörös…

VZ: …megint más, ha kék.

AM: Meglehetősen. Érdekelnek az elemek, ezért igyekszem aktívan használni őket. Ha valaki azzal a kéréssel fordul hozzám, hogy ilyen vagy olyan szobát szeretne, akkor felvázolom neki, hogy milyen megvilágításra, milyen színekre és anyagokra lesz szüksége.

VZ: Sőt, még a légkörre is gondolni kell… Van azonban egy még izgalmasabb kérdés, mégpedig a ‘monolitikus építészet’. A műhelyében készült modellek maguk is monolitikusak, szoborszerűek, és mintha bronzból vagy kőből lennének. Van ennek valami jelentősége?

AM: Az első lépéstől fogva modellekben gondolkozom. A modell az első vázlatom. Néha valóban olyanok ezek, mintha kőből faragott szobrok lennének. Valamikor puha téglából dolgozom, valamikor fából, de az is lehet, hogy papírhajtogatásba kezdek. Attól függ, mi a célom.

VZ: Különös, hogy az előadásában természetes anyagnak nevezte a betont, főképp a riemi temető kapcsán.

AM: Kétség se fér hozzá, hogy a beton természetes anyag. A beton előállításához kavicsra van szükség, ami olyan, mint a kő. Ehhez még egy kis cementhomok kell és kész a beton. Ha az épület betonból készül, akkor semmivel sem természetellenesebb, mint más. A puszta látványa is meg tud győzni erről, különösen, ha érdes felületű vagy befutja a buja zöld.

VZ: Talán emiatt is kellett nyitottabb alaprajzokat tervezni. Hiszen egy önmagába íródó tömegről van szó, ami mégis itt-ott felnyílik a külvilágra. Néhány téglán az a felirat jelenik meg, hogy „ajándék”. Ezt minden nyelven olvasni lehet, minden emberhez szól. Láttam, hogy még cirill betűkkel, latinul, sőt magyarul is szerepel a felírás. Az ön személyes ötlete volt ez?

AM: Az ötletet közösen vetettük fel. A projectek során szeretünk olyan közbevetőleges ötletekkel előállni, amelyek nem tartoztak hozzá az épület szorosan vett alapkoncepciójához. A terv egy bizonyos fázisában érezni kezdtük, hogy valamit kezdeni kellene a téglákkal. Miért is ne írhatnánk a téglákra? Hamarosan ki is találtuk a technológiát. Természetesen még a kiégetés előtt kellett a puha felületeket megdolgozni. Egy képzőművészt bíztunk meg a munka elvégzésével, mert mi nem bírtuk volna cérnával. Az a rengeteg tégla…!

VZ: Mindig is érdekesnek tartottam, hogy a 20. század végére még a könnyűszerkezetes építészet is tömegtermelésbe fordult. Ennek az oka persze az lehetett, hogy az előregyártott elemeket könnyebb a helyszínre szállítani, és kevesebb időt igényel a szerkezetépítés. Az ön temploma azonban a közös munkáról szól. A közös és időigényes munkáról, amely megannyi figyelmet és türelmet igényel, csakúgy, mint az Arts and Crafts mozgalom idején. A századfordulós mozgalom mellett talán még a Bauhausra is asszociálhatnánk.

AM: Nem mindig dolgozunk így. Előregyártott elemeket is használunk, mert úgy időt tudunk megtakarítani a kivitelezés számára. De egy templomnál sokkal nagyobb jelentősége van annak, ha élőmunkával építik fel. Talán ismeri Peter Zumthor gondolatát erről: „Amit beleteszel a műbe, az később visszaköszön”. Úgy érzem, hogy ez alól az építész munkája sem képez kivételt. Vegyünk például az ókori görög templomot! Az épület arról beszél, hogy az építők sok munka és komoly küzdelem árán jutottak el a legjobb megoldásokig.

VZ: És a közakaratot is tükrözi. Az akaratot, hogy valami felépüljön az emberek közös munkájából…

KV: Többször fogalmazott már úgy, hogy az épületei a földhöz tartoznak, a „földből nőnek ki”. Ön is inspiratívnak tartja Martin Heidegger építészettel kapcsolatos tanulmányait?

AM: Igen, sőt talán tudja, hogy a Berlinbe tervezett hadiemlékmű esetén egy hasonló gondolatot vetettem fel. Az épület – ha nem is a földből nő ki – ugyancsak egy heideggeri elképzelést valósít meg, ami nagyon közel áll ehhez. Többé-kevésbé a földön áll, de mégsem teljesen. Inkább a konstrukció gondolatából indul ki, ami éppen abban fogja meg a dolgok születését, ahogy a szerkezetek egymással összekapcsolódnak. Ezzel a gondolattal ismét visszamehetnénk a görög templomig. Olvassuk Heideggert és hasznosítjuk a gondolatait – igaz, nem minden esetben. A templom valami más, valami több. A templommal valami új kezdődik, egy történet, amit folytatni kell.


1 Response to “Interview with Andreas Meck”

  1. 1 Folyamatok « Szakrális építészet Trackback on February 14, 2011 at 16:22

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in: Logo

You are commenting using your account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )


Connecting to %s


Peter Zumthor

Hans van der Laan

Rudolf Schwarz

Sigurd Lewerentz

Erik Gunnar Asplund

Dominikus Böhm

Le Cobusier

Oscar Niemeyer

Eladio Dieste

Jørn Oberg Utzon

Juha Ilmari Leiviskä


Álvaro Siza Vieira

Tadao Ando

Mario Botta

John Pawson

Wandel-Hoefer-Lorch & Hirsch

James Turrell és Leslie Elkins

Craig W. Hartman

Heinz Tesar

José Ignacio Linazasóro

Raffaele Cavadini

Matti Sanaksenaho

Meinhard von Gerkan és Volkwin Marg



Andreas Meck

Ulrich Königs

Fátima Fernandes és Michele Cannatá

Athelier Werner Schmidt

Raj Rewal és Frederico Valsassina

Peter és Christian Brückner

Thomas Höller és Georg Klotzner

Pierre-André Simonet és Yvan Chappuis

Certov & Morianz

Franck Hammouténe


Kari Järvinen és Merja Nieminen

Saša Randić és Idis Turato

Gerold Wiederin és Helmut Federle

João Luis Carrilho da Graça

José Fernando Gonçalves

Jensen és Skodvin

Zeinstra van der Pool

Hans Waechter

Peter és Gabriele Riepl

Axel Schultes és Charlotte Frank

Takashi Yamaguchi

Rocha, Paulo Mendes da

João Luis Carrilho da Graça

Tabuenca és Leache

Studio Anselmi

Cino Zucchi

Andreas Meck

Florian Nagler

Francesco Garofalo és Sharon Yoshie Miura

Craig W. Hartman

Eduardo Delgado Orusco


Timo és Tuomo Suomalainen

Heiki és Kaija Siren

Sáenz de Oiza

Peder Vilhelm Jensen-Klint

Peter Celsing

Bernt Nyberg

Carl Nyrén

Erik Bryggman

Hans Borgström és Bengt Ingmar Lindroos


Csaba László

Vass Zoltán

Makovecz Imre

Csete György

Török Ferenc

Balázs Mihály

Fejérdy Péter

Ferencz István

Nagy Tamás

Pazár Béla

Lengyel István

Czigány Tamás és Páll Anikó

Kocsis József

Benczúr László

Golda János és Madzin Attila

Major György

Krähling János

Basa Péter

Kruppa Gábor

Gereben Gábor és Péter

Szoják Balázs

Sajtos Gábor

Jászay Gergely



%d bloggers like this: