Guzsik Tamás (1947-2002)

Rabb Péter visszaemlékezése

2002. június 11-én, néhány nappal 55. születésnapja előtt teljes fizikai, szellemi és érzelmi kimerültség következtében meghalt Guzsik Tamás. Fizikai állapotáról leginkább orvosai hivatottak nyilatkozni, szellemi és érzelmi kondiciójáról azonban nekünk, barátainak és munkatársainak kell számot adnunk. Ennek okán, mint egykor tanítványa, később kollégája és barátja vállalkoztam Tamás életútjának vázlatos és nem titkoltan szubjektív áttekintésére.

Dolgomat megkönnyíti, hogy olyan közönség számára írom ezt a megemlékezést, akik közül legtöbben Tamást, céltudatosan végzett munkáját, valamint szűkebb és tágabb környezetét – otthonát, munkahelyét és azt a szakmai közeget, amiben dolgozott- jól ismerték. Írásomban leginkább az általa összegyüjtött adatokra, jegyzetekre, méginkább a tőle hallottakra támaszkodom, kiemelve azokat a tényeket, eseményeket és fordulópontokat, amelyek számára valóban fontosak – ha úgy tetszik: életbevágóak – voltak.

Tamás 1947-ben született. Édesapja festőművész és rajztanár, édesanyja matematikus-tanár volt, s már nem voltak fiatalok, amikor egyetlen gyermekük meglátta a napvilágot. Talán ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy rendkívüli odaadással és szeretettel nevelték őt.  Kapcsolatuk bennsőségességét, szorosságát Tamás mindenkor – még  szakmai önéletrajzaiban is – hangsúlyozta, különösen édesanyja szerepét emelte ki pályája meghatározójaként. Az ő példájára és közreműködésével választotta az oktatást életcélként, s a vele átélt élmények újraélésének és továbbadásának vágya lett további élete legfőbb mozgatórugója, vezérmotívuma. Ennek érzékeltetésére példaként álljon itt a rendszeres bükkszentléleki nyaralás mindíg fölemlegetett élménye, ami Tamás későbbi munkásságában a Pálos rend történetének mindmáig társ nélkül állóan alapos feldolgozásaként, illetve a hallgatók számára szervezett rövidebb-hosszabb szakmai és – korszerű kifejezéssel élve – csoportépítő kirándulások, nyári felmérőtáborok képében tükröződött vissza.

Fiatalságának másik meghatározó élménye családja mély vallásossága volt. Ministráns-éveit a budapesti Szervita templom papi- és hívő közösségében töltötte, ahová később is többször visszatért. Egyetemi hallgatóként több TDK dolgozatban tárta fel e templom építéstörténetét, majd első „igazi” publikációiban is az ebben a tárgyban folytatott kutatásainak legújabb eredményeiről számolt be. Templomi szolgálatát később, a kántorképző elvégzését követően a Szent István bazilika kántoraként folytatta.

Középiskolai tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Gimnázium Díszítőfestő szakán végezte, majd kétévi sorkatonai szolgálatot követően, 1966 és 71 között az Építészmérnöki Kar hallgatója volt. Életének ezen évtizedére visszatekintve leginkább „másodállásban” végzett ifivezetői munkájára volt büszke. Édesanyja példáját követve az oktatás, mint kitűzött életcél felé már középiskolás korában megtette az első lépéseket, amikor is visszatérve általános iskolájába, rajvezetőként és úttörő-csapattitkárként fiatalokból közösséget teremtett. Kirándulásokat szervezett számukra, megtanította őket a közösségi lét alapszabályaira, miközben ő is sokat tanult tőlük. Ezt a munkáját egészen egyetemi tanulmányainak befejezéséig folytatta, s haláláig büszkén emlegette ezt az időszakot, mint kiváló tréninget az egyetemi oktatásra való fölkészülésben.

A középiskolát egy újabb közösség követte, a sorkatonai szolgálat. Erről a két évről Tamás részletes, napról napra gondosan vezetett naplója ad számot. A teljesen céltalan és értelmetlen, ugyanakkor minden szempontból mérhetetlenül primitív körülmények közötti lét kis híján felmorzsolta a rendkívül érzékeny, kortársainál sokkalta komolyabb fiatalember idegrendszerét. Vígaszt csupán naplójában, a levelezésben, s a zenében talált. A helyőrségi klub zongoráján -kezdetben meglehetősen idegenkedve, majd egyre nagyobb élvezettel- klasszikus szerzők, elsősorban Bach műveit játszotta. Ezzel állandó gyakorlási és idegnyugtatási lehetőséghez jutott. Amikor pedig a középiskolában szerzett díszítőfestői tudományát kamatoztatva a kantin vaslemez burkolatú székeit és asztalait műmárvány mintázatúra festette, majdhogynem kivételezett helyzetbe került, s még azt is eltűrték neki, hogy könyvet vegyen a kezébe. Ebben az időszakban cédulázta ki többek között Rupp Jakab Magyarország helyrajzi története című, háromkötetes munkáját. Ezt a tevékenységét háborítatlanul leginkább a helyi temető sírhantjai között végezte.

Egyetemi éveiről Tamás viszonylag kevesett mesélt, s amit említésre érdemesnek tartott, az is elsősorban későbbi pályájának, élethivatásának előzményeként, annak tükrében vált lényegessé.

Az egyetemi oktatásba már 1971-ben, ötödéves korában bekapcsolódott, demonstrátorként építészettörténeti gyakorlatokat vezetett alsóbb évfolyamok számára. Ugyanebben az évben, miután a sashalmi Gizella kastély rekonstrukciójának diplomatervét sikeresen megvédte, felvételt nyert az Építészettörténeti és Elméleti Intézetbe tudományos továbbképzési ösztöndíjasként. Ebből a korai időszakból, ha szóba került, mindíg ugyanazt a négy nevet említette: Major Jenőét, Révhelyi Elemérét, Vargha Lászlóét, mint szeretett „kis öregeket”, s az oktatóként elsőszámú példaképként tisztelt Pogány Frigyesét.

Ekkortól számíthatjuk Tamás igazi életének kezdetét. Építészettörténeti és tervezési gyakorlatokat, előadásokat tartott, s folytatta a korábban, másutt megkezdett közösségi munkáját: a KISZ keretében működő Tudományos Diákkör leglelkesebb szervezője, konzulense lett. A mozgalom legföljebb, mint lehetőségeket biztosító keret érdekelte, de kitűzött célja érdekében a kari vezetőségben és a kollégiumban is tisztséget -pontosabban feladatot- vállalt. Kollégiumi nevelőtanárként egyszemélyben volt tanár és barát, valamint feszültségeket levezető villámhárító. Kollégiumi rendezvények, félig, vagy egyátalában nem legális akciók – Rajkék szamizdat-termelő és terjesztő időszaka ez a Bercsényi kollégiumban – bújtatója a kollégium „gyanús” igazgatója elől, s kimagyarázója a kari vezetés és a kerületi rendőrkapitányság előtt. Mindezt persze nem politikai nézetei okán, hanem pusztán a hallgatók iránt érzett barátsága és szeretete miatt tette.

Eközben szakmai előmenetele is megindult: 1973-ban tanársegéd, egy évre rá pedig már műszaki doktor lett. Értekezésének témája: A zsámbéki templomrom építéstörténete, építészettörténeti és műemlékvédelmi vonatkozásai. Ekkor kapta első kézzelfogható feladatát, a budavári Kapisztán téren álló Mária Magdolna templom romkertjének tervezési munkáját. Ekkor tervezett mérműves lándzsaablaka ma is meghatározó motívuma a térnek. Ezt  később két további megbízás követte: 1975-ben a pápai Korvin Ottó utca 5. sz. alatti barokk lakóház, valamint 1976-ban az óbudai Mókus utcában lévő Klarissza kolostor romterületének kiviteli terveit készítette el.

Ezen gyakorlati, megvalósult munkái ellenére Tamás sohasem tartotta magát tervező építésznek, ha tehette, foglalkozásának az építészettörténészit jelölte meg, de ha hízelegni akart magának, inkább pedagógusnak mondta magát. Élete legfontosabb feladata az oktatás volt. Katedrán, folyosón, kollégiumi szobában, kiránduláson, nyári táborban.

A hetvenes évek második fele és nyolcvanas évek eleje volt Tamás igazi fénykora. Ekkor, még egészségesen, fizikai ereje teljében „több műszakban” is dolgozott. Rendszeres előadásai és gyakorlatai mellett folytatta a KISZ Tudományos Diákkör szervezését, testreszabott témákkal kínálta meg kedves hallgatóit, bevonta őket saját kutatási munkáiba, belföldi, majd később külföldi tanulmányi kirándulásokat szervezett. Gyakorlatilag a hallgatók közt élt, a szó szoros értelmében. A tanszéken ugyanis nem volt minden kollégájával felhőtlen a viszonya. Szerencsétlenségére éppen azokkal volt a legtöbb konfliktusa, akik előadásaik, publikációik témáját tekintve Tamással a legközvetlenebb kapcsolatban voltak. Az egyetemes és a magyar középkori építészettörténetet korszakok és régiók alapján egymás között felosztó „háromság” tagjai inkább kihasználni akarták rendkívüli szorgalmát és munkabírását, semmint önálló előmenetelét segíteni. „Álnéven” írt tanulmányok, jegyzetek őrzik ennek az időszaknak szomorú emlékét. És Tamás haláláig megviselt idegrendszere.

1977-ben aztán végre önálló tárgyat kapott: a levelező képzésben tárgyfelelősként adhatta elő előbb a magyar, később az egyetemes középkor építészettörténetét. Ehhez írt jegyzeteiben jelent meg először a középkor építészetének az elődei módszerétől gyökeresen eltérő rendszerezése. Korábban a kutatók döntően a kronológiai és geográfiai determinizmus alapján, vagyis területenként és koronként elkülönítve ismertették a korabeli emlékeket. Ezzel szemben Tamás részben megszabadítva tárgyát a földrajzi és az időrendi pedantéria békjójától, döntően az épületek, építtetők, műhelyek kapcsolatrendszerét szempontul választva épített föl egy új, könnyen áttekinthető rendszert, a kulcsemlékek „gerincvonalára” fűzve föl a tárgy anyagát. Később, ezen módszer alapján átdolgozta a nappali képzés jegyzetét is.

Önálló középkor tankönyvet azonban többszöri felkérésre sem volt hajlandó írni. „Nem értek hozzá. Még nem ismerem eléggé” – mondta. Különösen a gótikától tartott, azt kissé idegennek érezte. Valójában a feladat nagysága rettentette meg, annak ellenére, hogy persze maga a könyv a fejében volt. És még valami: nem akarta, hogy a munkájába bárki beleszóljon. Ezért addig, amíg meg kellett osztania a katedrát mással – nyugdíjba vonulásáig Tompos Erzsébet tanárnővel – addig a tankönyvről szó sem lehetett. Amikor pedig a lehetősége adott lett volna rá, a világ és a kiadók rendszere a feje tetejére állt, ő pedig megromlott egészségével már nem vállalkozhatott erre a feladatra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tétlenkedett volna. Ugyan „demonstratíve” nem írta meg a tankönyvet, de előbb 1994 nyarán összeállított egy háromkötetes középkori építészettörténeti ábragyűjteményt – pusztán fejből és kézből, mert ezen a nyáron a könyvtár zárva volt -, majd két éve megírta kibővített és illusztrált építészettörténeti jegyzetét, melyet a hallgatók CD-ken sokszorosítva használhatnak.

A középkor építészettörténetét bemutató tárgyak szokásos rendjében Tamás súlyos hiányosságnak tartotta, hogy mégha foglalkoznak is  – jobb híján – szakrális épületekkel, pontos rendeltetésükkel, használatuk módjával, az e téren megmutatkozó különbségekkel sok esetben a kutatók sincsenek tisztában. Ezért szükségesnek tartotta a templom-építészetet a használatának módja – ha tetszik: funkciósémája – alapján vizsgálni. Ennek első lépéseként 1987-ben megírta a Keresztény liturgiák építészete című, sajnos témáját csak az ezredfordulóig kiterjesztő és kéziratban maradt  munkáját. A következő évben ennek részben oktatástechnikai szempontból kivonatolt, viszont a tárgyalt időszakot tekintve jelentősen kibővített jegyzetét állította össze, Szakrális építészeti terek funkcióelemzése I-III. álnéven. Ez az ehhez kapcsolódó kredittárgy fedőneve volt, amely valójában liturgiatörténetet takart.

1979-ben adta közre a kedves hallgatójával, barátjával, Fehérváry Rudolffal közösen készített, máig egyedülálló Pálos rendtörténeti katalógusát, melyben szinte az összes, oklevelekben említett monostorhelyet azonosítottak, bejártak. Ennek a munkának távoli elindítója a gyermekkori bükkszentléleki, a dédesi pálos templomrom tőszomszédságában álló túristaházban töltött nyaralások emléke volt, mozgatója pedig az a felismerés, hogy a rend építészetének feldolgozására addig még senki sem vállalkozott. Tempójukra jellemző, hogy a következő évben már a bővített változat is megjelent. Ezt aztán korszakonkénti és megyénkénti bontásban további cikkek, tanulmányok követték. A pálos rend történetének feltárását joggal nevezhetjük Tamás főművének. Nemcsak azért, mert ezzel kapcsolatos írásai megkerülhetetlenek a korszak kutatói számára, hanem azért is, mert ez a munka végigkisérte egész életén át. Legutolsó erőfeszítésével nyomdakész állapotba rendezte a katalógus kiteljesített, gazdagon illusztrált kéziratát, közel 250 oldal terjedelemben.

Tamás számos, az oktatással kapcsolatos kari funkciót ellátott: volt tankörvezető, évfolyamigazgató, kari bizottságok tagja, 1982-ben dékánhelyettes. Ekkor, és emiatt kapott idegösszeroppanást, elindítva ezzel egészségének lassú, de visszafordíthatatlan leépülését.

1980-ban, a keszthelyi táborral megkezdődött elsősorban Hajnóczi Gyula kezdeményezésére a legendás nyári felmérőtáborok időszaka. Ezek leglelkesebb szervezője Tamás volt, másfél évtizedig egyik legfontosabb tevékenységeként. Hogy miképpen, csak egy példa: nem volt egyetlen üzlet sem az egyetem és Tamás lakása tágabb környezetében, ahol ne ismerték volna azt a szakállas palit, aki állandóan aprópénzt vált. Mert a hallgatók a táborban az utiköltséget forint-fillére kiszámolva névreszóló borítékban kapták meg.

Legendásak voltak az általa szervezett kirándulások is. Akár egynapos belföldi buszkirándulás, akár többhetes hátizsákos külföldi túra volt, Tamás felkészült. Térkép, utikönyv segítségével illusztrált utitervet készített, egyszerű „bédekkert”, amit összehajtogatva minden hallgató megkapott. A kirándulás után pedig fényképes élménybeszámoló tanulmányokat készített, pontosan rögzítve, hogy mit láttak, merre jártak.

Több külföldi túrát is szervezett kedvenc hallgatói számára: Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Olaszország, Franciaország építészeti emlékeit járták sorra.

Ezek közül Tamás későbbi élete szempontjából legjelentősebb a francia út, annak is párizsi szakasza volt. Ekkor ugyanis, miközben a fiatalok a Pompidou-központot akarták bejárni, ő inkább az orthodox püspök miséjét szerette volna megnézni. Ez azonban elmaradt, mert a püspök „házon kívül” volt. A környéket bebarangolva Tamás különös, csuklyás szerzetesekre lett figyelmes, akik egy közeli templom felé igyekeztek. Itt látta az első, az örmény liturgia szabályai szerinti misét.

Hazatérve nem sokkal később megtudta, hogy Budapesten is van egy örmény templom, ráadásul egészen közel az egyetemhez. Ekkoriban kellett Tamásnak eljönnie a Szent István bazilikából, ahol közel egy évtizedig kántorkodott, s úgy érezte, az, hogy itt áll az Orlay utcában, az örmény templom előtt, nem lehet pusztán szerencsés véletlenek sorozata. Ez egy magasabb akarat útmutatása arról, hogy hol kell a nemrégen abbahagyott templomi szolgálatot tovább folytatnia.

Ebben megbizonyosodva Tamást az sem tántorította el szándékától, hogy az örmény közösségben kifejezetten ridegen, gyanakvóan fogadták. Ennek ellenére az akkori kántor jobbkezévé vált, s annak halála után, őrá, mint egyetlen „szakmabelire” maradt minden feladat. Később ugyan emlegetett – igazolásképpen – valamilyen távoli örmény rokont, de számára a szellemi, spirituális  kapcsolat volt a döntő.

Ez az új szolgálat teljesen megváltoztatta Tamás érdeklődését. Erre bizonyságul elég, ha áttekintjük a saját maga által összeállított szakirodalmi munkásságát. Ebben 191 publikáció szerepel, 1969 és 90 között 83, 1990-től, az első örmény tárgyú tanulmány megjelenésétől 108. Látványos növekedés, ami akkor válik különösen érdekessé, ha tudjuk, ez utóbbiak között minössze 17 nem örmény tárgyú. Gyakorlatilag minden percét lekötötte az örmény liturgia, építészet feltárása, szótár, misekönyv, énekeskönyv összeállítása. Kicsit unalmassá vált vele a társalgás, nem lehetett olyan témát találni, amihez ne tudott volna valamilyen örmény analógiát említeni. Aggodalommal figyeltük, hogy egyre kevésbé foglalkoztatta az egyetemes és a magyar középkor, csak örmény anyagával érezte jól magát. Álmában már nem mindíg Bükkszentléleken járt, gyakran az ezer templom városa, Ani felett röpült. Amit saját szemével sohasem látott.

Úgy érezte, megérkezett. Ez az a munka, amit neki találtak ki, ez az a közösség, amelyik családját pótolni tudja. Sajnos, nem így történt. A közösség tagjainak jó részét hidegen hagyta az az igyekezet, ahogy Tamás odaadó munkával a miséket előkészítette. Inkább a torzsalkodás, az esetleges anyagi lehetőségek kihasználása kötötte le a figyelmüket. Többhónapi vívódás után megírta lemondólevelét, elsősorban figyelem-felhívó szándékkal. Válaszra sem méltatták.

Tamás szülei halála óta kiszolgáltatott volt. A szeretet-éhség kiszolgáltatottja. Mindíg szüksége volt valakire, aki szereti, s akit ő is szerethet. Ezért szerette a hallgatóit, kollégáit és barátait. S az utóbbi időben úgy érezte, egyre kevesebb viszonzást kap. A hallgatóktól azért, mert betegsége miatt egyre kevesebb időt töltött a tanszéken, barátaitól pedig azért, mert minanyiuknak megvoltak a maga problémái. Pedig sokat panaszkodott, mi pedig nevettünk. Nem hittük el, amit mondott. Tudtuk, hogy beteg, de beteg volt, amióta ismertük. Nem vettük komolyan. Egyetlen ember maradt mellette: Borsányi Márta, aki 1972-óta ismerte, s szülei halála óta afféle pótmamaként támogatta.

Tamást semmilyen „evilági” dolog nem érdekelte. Nem kapaszkodott felfelé a ranglétrán, több javaslat ellenére sem indította el a habilitációját, funkciókat az érvényesülés érdekében soha sem vállalt. Kitüntései, jutalmai közül is csupán a hallgatóktól kapottakra volt büszke. Arany kréta díjára, az Év oktatója címére sokkal büszkébb volt, mint az Ybl-díjra. Utóbbi átvételére el sem akart menni, kérte, intézzem el, hogy postán kiküldjék neki.

Tamás két évvel ezelőtt egy iratcsomagot adott át nekem, s kért, hogy őrizzem meg, hátha jó lesz az még kis idő múlva. Ebben a csomagban tevékenységének, publikációinak gondosan megszerkesztett jegyzéke mellett lapult az alábbi vallomás életének legfőbb feladatáról:

„Elsősorban édesanyám hatásának köszönhetően az oktatást és a nevelést tekintem hivatásomnak, életcélomnak. Valamennyi munkámat (oktatási és oktatáson kívüli) ennek rendeltem és rendelem alá. Megbízásos munkáimnál is arra törekedtem, hogy azokba minél több hallgatót tudjak bevonni. Ilyenekre sajnos az utóbbi években -egészségi állapotom miatt- alig van lehetőség. a folyamatosan végzett TDK konzulensi munkában viszont még ma is sikerül megvalósítani. Az óráim látogatottságából és a tetszésnyílvánításokból következtetve a hallgatók értékelik ezt a tevékenységet. A vizsgákon és szigorlatokon már nem biztos, hogy ilyen «felhőtlen» a kapcsolat, mert elég szigorú vagyok. Jegyzetekkel, segédletekkel, konzultációkkal igyekszem mindent elkövetni a kitűzött cél, a minél hatékonyabb oktatás megvalósításáért.”

Halála előtt több tanulmány megírásán törte a fejét. Ezek közül hármat, a már említett pálos katalógust, az Ákos-nemzetség építkezéseit, illetve a Bükk korai várait ismertető munkáját nyomdakész állapotba rendezve hagyta maga után. E három eltérő tárgyú téma egyetlen, kristály-tisztán kibontakozó közös pontban kapcsolódik egymáshoz: s ez Bükkszentlélek. Innen, a Pálos templomrom mellől indult el kisgyerekként, s most visszatért oda, ahová mindíg is vágyott. Végakaratának megfelelően hamvait a közeli Örvénykő szikláiról szórtuk a szélbe.

Rabb Péter

0 Responses to “Guzsik Tamás (1947-2002)”



  1. Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s




Építészek

Peter Zumthor

Hans van der Laan

Rudolf Schwarz

Sigurd Lewerentz

Erik Gunnar Asplund

Dominikus Böhm

Le Cobusier

Oscar Niemeyer

Eladio Dieste

Jørn Oberg Utzon

Juha Ilmari Leiviskä

...

Álvaro Siza Vieira

Tadao Ando

Mario Botta

John Pawson

Wandel-Hoefer-Lorch & Hirsch

James Turrell és Leslie Elkins

Craig W. Hartman

Heinz Tesar

José Ignacio Linazasóro

Raffaele Cavadini

Matti Sanaksenaho

Meinhard von Gerkan és Volkwin Marg

Allmann-Sattler-Wappner

Marte.Marte

Andreas Meck

Ulrich Königs

Fátima Fernandes és Michele Cannatá

Athelier Werner Schmidt

Raj Rewal és Frederico Valsassina

Peter és Christian Brückner

Thomas Höller és Georg Klotzner

Pierre-André Simonet és Yvan Chappuis

Certov & Morianz

Franck Hammouténe

Kister-Scheithauer-Gross

Kari Järvinen és Merja Nieminen

Saša Randić és Idis Turato

Gerold Wiederin és Helmut Federle

João Luis Carrilho da Graça

José Fernando Gonçalves

Jensen és Skodvin

Zeinstra van der Pool

Hans Waechter

Peter és Gabriele Riepl

Axel Schultes és Charlotte Frank

Takashi Yamaguchi

Rocha, Paulo Mendes da

João Luis Carrilho da Graça

Tabuenca és Leache

Studio Anselmi

Cino Zucchi

Andreas Meck

Florian Nagler

Francesco Garofalo és Sharon Yoshie Miura

Craig W. Hartman

Eduardo Delgado Orusco

...

Timo és Tuomo Suomalainen

Heiki és Kaija Siren

Sáenz de Oiza

Peder Vilhelm Jensen-Klint

Peter Celsing

Bernt Nyberg

Carl Nyrén

Erik Bryggman

Hans Borgström és Bengt Ingmar Lindroos

...

Csaba László

Vass Zoltán

Makovecz Imre

Csete György

Török Ferenc

Balázs Mihály

Fejérdy Péter

Ferencz István

Nagy Tamás

Pazár Béla

Lengyel István

Czigány Tamás és Páll Anikó

Kocsis József

Benczúr László

Golda János és Madzin Attila

Major György

Krähling János

Basa Péter

Kruppa Gábor

Gereben Gábor és Péter

Szoják Balázs

Sajtos Gábor

Jászay Gergely

...


%d bloggers like this: