Sopron, Szent Imre plébániatemplom (1993-1997)

Balázs Mihály és Fejérdy Péter

A közös tapasztalat és a mesterség eredménye valósult meg Sopron északkeleti, külvárosi negyedében. A középkorban még természetes addíció, a belső törvényszerűségek által rendezett külső spontaneitás jelei a kortárs építészet tervezett színterében eltűnőben vannak. Mivel a forma jellemzően gazdasági szükségszerűségeknek rendelődik alá, nincs hely arra, hogy az alkotásokat az idő szentesítse. Az idődimenziót a regionális jelentésrétegek formahagyományával kell helyettesíteni, amely a formalizmuson túlmutat a tervezők közös princípiumokra támaszkodó közösségében, a hagyomány geometriai valóságában, Török Ferenc hagyatékában és az anyaghasználat egységében, amely a ház belső törvényszerűségeinek legelemibb tükrözője. Emiatt a historizmus és a posztmodern fogalmi megközelítéseivel az épület nem ragadható meg a maga teljességében.

A plébániaközpont elnyújtott tömege egy horgásztavat kerít le a közúti forgalomtól. Alapvetően három fő, architektúrájában is megkülönböztetett egységből áll: templom, harangtorony és közösségi ház, amely rendezvénytereknek, szállásoknak és a hivatali adminisztrációnak ad helyet. Az építmény részei egymásból feltárhatók, egymásba nyithatók. A kompozíció önálló városként működik, belső rendszerének kompaktságát kívülről záró, erődszerű megjelenése teszi felismerhetővé. Az anyaghasználatban bekövetkező váltások (kő-tégla-fa) egybeesnek a funkcionális egységek határaival, amelyek a két tervező ismert kézjegyeinek válaszvonalai is egyben. A kompozíció mégis egységes, nőtt jelleget mutat. A nyereg-, félnyereg tetőszakaszokkal fedett, csarnokteret rejtő közösségi ház szélső súlypontja és a templom elliptikus hengertestén nyugvó tetősátor két pólusát képezik az együttesnek, amelyet a lándzsás sisakkal fedett torony középen kiegyensúlyoz. A templom félkörös, bélletszerű kapuja mögött elliptikus tér tárulkozik fel. Az ellipszis rövidtengelye képezi a főhajó axisát, amelynek fedélszék alatti lineáris terét két mellékhajó és tágas ‘empórium’ vesz körbe. A centrális térbe foglalt, hagyományos arányait megtartó katolikus liturgiatér az ellipszisnek csupán egy lényegi metszete, amelynek hossztengelye az előbbit derékszögben metszi. A karzatok – amelyek elegendően tágasak önálló liturgiavégzés lebonyolítására is – és a sátortető terhét hordó fémfejezetes oszlopok tetőgerendázatot adó fa, falakat fedő fehér vakolat és a fedélszék külső-belső burkolására alkalmazott fémborítás anyagait fűzi össze.

Az oltárkompozíció lépcsős emelvényen áll. A tető háromszögletű oromfalát két, valamivel beljebb elhelyezett pillér hordja, amelyek a karzat vonalát megtörik. Az így létrejött belső kapuzat mögött a karzat páholyként folytatódik a befejezetlen ellipszisívet záró egyenes apszisfalig. A tökéletesen keletre tájolt apszis egy karcsú résen át déli fényt kap. A zárófal a nyugati kapuzatot felnagyító félkört foglal magában, így az épület metszete a legalapvetőbb geometriai formák rendszerét mutatja. Az egyenes, keleti fal a torony dinamikus tömegéhez simul. (KV)