“A mindenség modellje”

Wesselényi-Garay Andor

A kortárs magyar építészet ügye alapvetően változott meg az elmúlt tíz évben. Újságcikkek, napilapok kritikái, a szaksajtó korábban nem látott tobzódása jellemezte ezt az időszakot. Szinte befoghatatlan mennyiségben jelentek meg a kortárs építészetet különböző metszetek szerint tárgyaló monográfiák, albumok, szinte követhetetlen sűrűséggel nyíltak kiállítások Magyarország nagyvárosaiban. Az oktatás is szerencsésen követte e változásokat: a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki kara mellett győri, pécsi, soproni és debreceni építészképzések alakultak. Ez az örvendetes virágzás ezzel együtt is felhalmozott egy óriási adósságot, ami a kortárs magyar templomépítészet bemutatása mentén rejlik. Ezt az adósságot enyhíti „A mindenség modellje – Kortárs magyar templomépítészet” című kiállítás, mely a debreceni MODEM földszinti termében rendeztek meg.

Templomok
Még a pezsgő építészeti közélet színfala előtt – úgy a méretét, mint a témáját tekintve is – rendkívüli ez a kiállítás. Az utolsó – máig egyetlen – hasonló méretű vernisszázsra 2003-ban, az I. Építészet Hónapja Fesztivál keretei közepette került sor. Templomokkal foglalkozó átfogó kiállítással pedig egész mostanáig adós volt kulturális életünk. Ezzel együtt a közelmúlt hazai templomépítészetét furcsa kettősség jellemzi. Noha a II. világháború utáni időszak távolról sem kedvezett ennek a műfajnak, mi több, az ötvenes éveket tudatos templomrombolás tapasztalható[1], mégis1945 és 1983 között mintegy kétszázötven templom épült[2]. A nyolcvanas évek második felével – szeizmográfként elővetítve a leendő változásokat – a templomépítés is új lendületet vett, és napjainkig mintegy újabb kétszáz templom épült fel.[3] Az imént említett kettős ellentmondás egyfelől abban áll, hogy a várakozásokkal ellentétben viszonylag sok templom datálható 1986 elé, másfelől a rendszerváltás utáni új templomépítési hullám bemutatása, mely elválaszthatatlan a történelmi egyházak szükségszerű restaurációjától, nos, e templomépítési tevékenység reprezentációja elmaradt. Ebben a kulturális résben helyezkedik el ez a debreceni kiállítás, melyhez a kortárs hazai templomépítészet ötvenegy darabját választottuk ki.

A kiállítás
Az építészeti kiállítások megkerülhetetlen sajátszerűsége – ami egyben oly gyakran emészthetetlenül nehézzé, befogadhatatlanul unalmassá is teszi ezeket az eseményeket – az a sajnálatos tény, hogy egy szoborral, vagy táblaképpel ellentétben nem a MŰ, hanem annak eltérő típusú hordozói, különböző közvetítői jelennek meg. Az építészet legfőbb hordozója a szakmai közönség számára a rajz, a szélesebb publikum számára pedig a technikai kép, ám ezek standard ikonográfiája – különösen nagyobb mennyiségben – egy kiállítás keretei között már elvárhatatlan értelmezési erőfeszítést igényel a látogatóktól. Különös hangsúly helyeztünk tehát az építészet térbeliségét a kiállítás tematikája szerint megidéző installációra, illetve az egyéb hordozókra. Kilenc órányi interjú, kifejezetten a kiállítás alkalmából forgatott filmek egészítik ki a leírásokat, egy felnőtt játszótérben pedig a TELJES anyag interaktív digitális archívumként kezelhető. A MODEMbe épített installáció elsődleges célja azonban mégis a hely adottságainak kezelése volt. Üres állapotában a földszinti, közel hatszáz négyzetméteres – az ürességével együtt is bizonytalan határú térbe nyolc pillér ékelődik be. Majdhogynem tematikától függetlenül az installáció elsődleges célja e pillérek semlegesítése volt. Ehhez jellemzően két stratégia, a kompozícióba illesztés, illetve a homogenizálás állhat rendelkezésre.

Az utóbbi, vagyis a téregységesítés eszközével élt a templomos kiállítás közvetlen időbeli előzményének közvetlen előzménynek tekinthető Keserü Ilona tárlat műerdeje, ahol a képeket tartó installáció véletlenszerűen megjelenő paravánsorozata úgy foglalta magába a pilléreket, hogy azok térosztó szerepe megszűnt. Pontosan ezen okok folytán volt „kénytelen” a templomkiállítás a másik stratégiához, vagyis a pillérek kompozícióba illesztéséhez nyúlni. Ennek következtében jött létre az a térsor, mely egy központi teret, az abból nyíló melléktereket, valamint a be-, és kivezető térszakaszokat foglalta magába. Ez a kompozíció persze a legmesszemenőbbekig kihasználta az eltérő térsűrűségű szakaszok dinamikai és narratív potenciálját úgy, hogy szándéka szerint a legkevésbé sem kívánt túlzott idézetszerűségbe bonyolódni. Magyarán: nem volt cél az, hogy a templombelsőkre jellemző hajós-kápolnás szerkezetet idézzük meg. Ez a konstrukció pusztán következményként jelentkezett.

A központi főtér, és az innen nyíló mellékterek, a bevezető-, illetve kivezető szakaszok azonban már arra is alkalmassá váltak, hogy a bemutatandó anyag időbeni rétegzettségét is illusztrálják. Így kerültek a bevezető kamrapárosba az úgynevezett prekortárs templomok, illetve így vált alkalmassá a kivezető kamrasor arra, hogy a kortárson túl lévő jelenségek kapcsán fogalmazzon meg sejtéseket. Egy ilyen sejtés Kapitány András „Alaprajz nélküli építészet”-ének posztkortárs víziója, amely szükséges digitális utópiáját jelenteti annak a végletesen analóg műfajnak, ami a kortárs magyar templomépítészet.

Elrendezés
A középtér idézetszerű zászlóin az egyes részletek kevéssé házként, mint inkább grafikaként szerepelnek. Ezeket az idézeteket egészítik ki a központi tér rövid falain futó animált képsorok; a bejárati falon a kezdetként megjelölt halásztelki és edelényi templomot állítják szembe a kiállításon előforduló, a szemközti falon futó összes, a kiállításon megjelenő templommal. A bejárattal szemben elhelyezkedő, tengelyes pozíciójú faltest a geometriai elhelyezkedése okán is kiemelt hely. Eme kiemeltséget kívánja eloldani az a szándék, mely a katalógusban megjelenő összes templomot, ha vetítettképes formában is, de szerepelteti a kiállításon.

Azzal, hogy összesen 12+4 melléktér jött létre, arra is lehetőség nyílt, hogy az ott bemutatott templomokat alkalmanként és mellékterenként eltérő szempontok szerint rendezzük. E szempontok között éppúgy szerepelt a mester-tanítvány kapcsolatok megjelenítése (Török Ferenc – Balázs Mihály – Fejérdy Péter) mint ahogy stiláris azonosságok folytán is kerültek egymás mellé templomok (Ferencz István, Benczúr László, Kocsis József). Lehetőség nyílt a nagyobb templomépítői életutak bemutatására Nagy Tamás, Lengyel István és Makovecz Imre munkásságának monografikus megidézésével.

Funkcionális szempontból kerültek egymás mellé Vadász György, Sajtos Gábor és Kálmán Ernő kápolnái, melyek a posztorganikus építészeten belüli formagazdagságra hívják fel a figyelmet.

A kortárs templomaink önreferencialitása óhatatlanul háttérbe szorította azokat a modernizmusból ismert formai kísérleteket, melyek olyannyira jellemzőek voltak a közvetlenül megelőző időszak építészetére. Különösen ennek ismeretében érdekesek azok, a fősodorból némiképp kilógó épületek, mely Golda János és Madzin Attila szegedi piarista kápolnája, Gereben Gábor és Gereben Péter szászbereki temploma.

A modernitás, a korszerűség szempontjából többértelmű alkotás Basa Péter budakeszi temploma, melynek tervezésekor a gyülekezet egyértelművé tette a némiképp historikus templomtoronyra vonatkozó igényét. A faszerkezetű főhajó, az út felé íves fallal jelentkező templomtér azonban részleteiben is a saját korának csatlakozási felületeit keresi, csakúgy, mint szűkösebb lehetőségeivel Guzmics György galgagutai alkotása. Ez az épület a Marosi Ernő által meghatározott, önálló esztétikai kategóriává tömörödött falusi templomtípus képviselője[4]. A posztorganikus építészet jellegzetes példáit mutatják Nagy Tamás, Erhardt Gábor, Halmos György és Rácz Zoltán templomai.

A hasonló helyzetekre adott eltérő válaszokat lehet tanulmányozni Finta József, Makovecz Imre, Kruppa Gábor és Pazár Béla templomai kapcsán. Míg Kruppa Gábor és Pazár Béla a lakótelepek közelségére ad eltérő választ, addig kifejezetten érdekes, ahogy Makovecz Imre és Finta József százhalombattai templomai – e két tökéletesen eltérő építészeti világ – szinte egy időben, kőhajításnyira épültek fel egymástól.

Tézis
Ez a kiállítás rendkívül határozottan foglal állást a kezdetek tekintetében. Tézise szerint ugyanis megjelölhető az a határ, ahol „elkezdődik” a kortárs magyar templomépítészet. Ez a pont Török Ferenc edelényi görög katolikus temploma, illetve Csete György halásztelki temploma. Ehelyütt nincs mód a bővebb kifejtésére, de különösen az egész anyag szinkron szemléletével derül ki az, hogy Edelényt egy világ választja el a vele egy időben épült borbányai templomtól, vagy Szabó István egyik utolsó alkotásától, a tatabányai templomtól.

Ahogy a kortárs templomépítészet „elkezdődött”, ugyanúgy a jelenleg is görgetett formasorozatoknak – tervek, pályázatok képében – már feltűnik egy lehetséges alternatívája. Arról a kérdésről, hogy ez az alternatíva a kortárs értelmezésének új paradigmájává tömörödik-e, ez a kiállítás csak sejtéseket tud megfogalmazni. Szimpatikus, mi több szerethető keretes szerkezetként jelentkezik id. Kálmán Ernő Bolyai utcai temploma, mely 1975-ben épült fel. 2008-as bővítése és felújítása – természetesen csak sejtésként – a nyolcvanas évek végén véget ért formálási tradíció, a plasztikus modernizmus újjáéledését prognosztizálhatja. E keretes szerkezetet a kiállítás a rendelkezésére álló eszközökkel, némi didaxissal is erősíti. A kortársnak tekintett templomok a főtérben helyezkednek el, míg a prekortársra – Szabó István, Csaba László életművére – utal a kivezető folyosón megidézett id. Kálmán Ernő templom. A templomokat bemutató nagy térszakaszok ebben az értelmezésben tehát időrétegek. A kortárs előttiséget immáron történeti mélységben érzékelteti az életnagyságú, pixelezett grafika, mely a kiállítás tematikáján túlmutatva, a jáki templom felvillantásával már egy jóval mélyebb történeti tér létére is utal.

És végül
Ma Magyarországon az általános építészeti kultúra sivárságának legfőbb origójaként az oktatás neveztetett meg. Az irodalom-centrikus nemzeti kultúra a nyelvben határozta meg önazonosságának legfőbb médiumát, ami sokadlagos helyre száműzte úgy az építészet, mint a vizuális kultúra oktatását. A szokásos filippikákon túl nehéz az ilyesfajta aránytalanságokkal mit kezdeni. Talán épp ezért: még fogalmunk sem volt, milyen templomok, milyen rendszerzésben fognak ezen a kiállításon megjelenni, de abban már bizonyosak voltunk, hogy feltétlenül szükséges egy olyan gyermekjátszótér installálása, amely rajz- és múzeumpedagógia órákat befogadva a maga szerény eszközeivel de közelebb hozhatja a gyerekeket a templomok és általában az építészet ügyéhez. (WGA)

---

[1] A II. világháborúban súlyosan megsérült Budavári Kapisztrán téri Helyőrségi templom felújítási terveit 1946-ban készítette el Lux Kálmán, azonban az 1948-as politikai változások okán a munkák csak a toronyra terjedtek ki. Az épülettest többi, súlyosan rongált részét 1952-ben Rákosi Mátyás döntése alapján elbontották. Az 1931-ben, Kotsis Iván által tervezett Maria Regnum templomot Budapesten, a Városliget szélén építették fel. A torony hiányában némiképp torzóként maradt épületet 1951-ben robbantották fel azért, hogy megépíthessék a Felvonulási teret.

[2] Rév, Ilona: Templomépítészetünk ma. Corvina, 1987. 7. „A felszabadulás idejétől 1983 tavaszáig hazánkban mintegy 250 templom épült, felekezeti megoszlás szerint: 165 római katolikus, 18 református, 15 evangélikus, 29 baptista, 25 egyéb felekezethez tartozó. (Ebben a számban nincsenek benne az önálló templomépületnek nem tekinthető imaházak.)”

[3] Ez pusztán közelítő szám: 1990 és 2000 között 31 evangélikus templom épült, erről lásd: Krähling János, Vukoszávlyev Zorán (szerk.): Új evangélikus templomok. Luther kiadó, 2008. 1990 és 1999 között 48 református templomot szenteltek fel, erről lásd: Lőrincz, Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” – Új református templomok 1990-1999. Kálvin Kiadó, Budapest, 2000. A katolikus templomok hasonló részletezettségű inventáriuma eddig nem készült el.

[4] Marosi, Ernő: Magyar falusi templomok. Építészeti hagyományok. Corvina, 1975.