Budapest-Újpalota, Urunk Színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére emelt római katolikus templom (2006-2008)

Kruppa Gábor

Budapest észak-keleti részén, az 1970-es évek elején mintalakótelep jött létre. Az újpalotai toronyházak és sávházak ölelésében a szükséges közintézmények elkészülte után az igazán közösségformáló templom megépítésére majd négy évtizedet kellett várni.

A főváros külső kerületeinek arculatát dominánsan jellemző lakótelepek nagyvonalú telepítési rajzolata egy vágyott nagyváros léptékében komponáltak. A vizionált fejlesztések komplex végigvitelének elmaradása torzulásokat eredményezett, ezzel a beépítés széle látható határvonalat képez „eredeti” és „beillesztett” struktúra között. Szerencsés adottságúak azok a helyzetek, ahol a sávházak közé telepített közintézmények léptékváltásukkal lebontják a sokemeletes tömbök tömegeinek érzékelhető nyomasztó hatását. Az átvezetést vizuális értelemben az ellenkező irányból is értelmezhetjük, mert csatlakozó, raszteres rendbe szorított kiskertes beépítések jelenlévő esztétikai sokszínűségét ugyancsak felfogja e közintézményi sáv.

A családi házas övezet és panel lakótelep határán álló határponti helyzet különleges téri szituációját a az újpalotai római katolikus templom tervezői értékekké formálták. A telek településszerkezeti helyzete adottság volt: az önkormányzat úgy járult hozzá az építkezéshez, hogy 99 évre átadta[1] a területet az egyházközség használatába. Kruppáék egyszerre teremtettek monumentális kompozíciót és emberközeli léptéket: a templomtér karakteres, magasan metszett arányú elemét horizontális, egyszintes tömeggel kapcsolták össze.

Az L-alakú beépítés út felőli feltárulása alapján alkotott kép az épületegyüttes körüljárásával gazdagodik, hiszen a sávházak övezte park felől érzékelhető hasonló kompozíció térszínsüllyesztéssel bővül. Az egy szinttel lentebb található udvar a közösségi funkciók igényes téri elhelyezését adja. A tágas köztér mind nagyobb közönséget vonzó események méltó kerete lehet, mind az alsó szintre elhelyezett funkciók meghitt szabadtéri dimenziójaként is jól működhet. Az intenzív használat szándéka a többirányú levezetésekben is látszik: a parksáv közintézményei felé és a lakótelep irányába is lépcsősorral biztosít kapcsolatot, de a főbejárat fedett átjárója felől is csak az udvarra leérkezve lehet a közösségi funkciókat használni.[2] A nagyvonalú megoldással az utca térszínén csak a klasszikus funkciók maradnak: a templom és a plébánia.

Kruppa mesterien bánik a belső téri igények tömeg-kompozíciójával. Az alacsony hajlásszögű tető négyzetes keresztmetszetű templomhajót fed. A liturgikus főteret[3] déli irányba alacsonyra helyezett lapostetővel fedett mellékhajóval bővíti – mely egyben kisebb istentiszteleti alkalmakkor kápolnaként funkcionálhat. Az oldaltér fizikai leválasztása nem történik meg, a funkcionális differenciáltságot a belmagasság mellett a fénykezelés jelenti: míg a főhajó megvilágításában a hatalmas déli üvegfelület dominál, addig a kápolnatér felülvilágítók által személyesebb tériséggel rendelkezik.

A kápolna templomhajóhoz képest alacsonyabb tömegét kelet felől a toronytest magas tömege zárja, a bejáratnál pedig azonos belmagassággal tágas előcsarnok jön létre.[4] A differenciált tömegképzés lehetőséget ad a templomtér tömegének karakteres megfogalmazására, és a mellékterek valójában a használat szempontjából főbejáratként kezelt átjárón túli lelkészlakás horizontális tömegéhez kapcsolódhatnak. Így a templom tömege kompakt formaként jelenik meg az épületegyüttesben, ugyanakkor a lesüllyesztett belső udvart két oldalról csak kétszintes térfalak határolják.

Az összetett alaprajzi rendszert kimért építészeti architektúra kommunikálja. A tömegben megjelenő funkcionális differenciáltság a homlokzati nyíláskezelésben is visszaköszön. A templom hatalmas déli üvegfalára északon magas keskeny ablakok nyugodt ritmusa válaszol. E vertikális arányú megnyitások a templom funkcionális egységét körbekísérik, a fő megközelítést biztosító átjárónál besűrűsödnek és az udvarnál árkáddá válnak. A plébánia nyílásosztása szándékoltan szabadabban kezelt, a többihez képest kissé stíluskodó. Az anyaghasználat e kiegyensúlyozottságot támasztja alá. Csak a legszükségesebb részeken alkalmaz Kruppa süttői mészkövet (padlóburkolatok, templom-podeszt a felvezető lépcsőkkel, körben a lábazatok), és ott használja nagyobb felületen, ahol kiemel: a nyugati kapu átjáróig futó keretelésénél és a toronytest alapjának valamint harangnyílásának hangsúlyozásánál. Az épület megjelenését meghatározó bontott tégla anyag a monumentális nyílásarchitektúrával erős-tömör-monolitikus hatást eredményez, melynek kétségtelenül legbátrabb vállalása a keleti végfal.[5] A fuvallatszerű kőrelief érzelmekkel telített elhelyezése méginkább ráirányítja a figyelmet e homlokzat hagyománytiszteletére.

Hagyományról beszélünk, mely nem történelmi síkokon értelmezhető, hanem tágabb templomépítészeti tradíciókon. Kruppa templomfelfogása a 20. századi katolicizmus szakralitásának évszázados átalakulási folyamatát idézi – közvetlen utalásokkal és szellemi vonatkozásokkal. Ilyetén idézet a templombelső liturgikus terének kompozíciója: a retabló-oltárra való utalás a keleti végfalon (ma még az oltárképe hiátusával), az oltáriszentség-tartó tabernákulum-szerű kiképzése a tengelyben tartva e „háttal miséző oltáron”, a lépcsőkkel elemelt szentélytér közepén álló mobiliaszerűen megfogalmazott oltárasztal[6], a keresztelőkút nyugati bejáratnál történő elhelyezése. És bizony ilyen utalás a torony nélküli épülettömeg gondolata, mely véglegesen nem kíván küzdelembe bocsájtkozni a kimagasló „jel” iránti igénnyel, de érezhetően elválasztva campanile konstrukciót helyez fel a legfontosabb tömegbeli pontra.

Nem (pusztán) történeti hagyománytisztelet ez, hanem a 20. század derekán indult liturgikus és szellemi megújulási mozgalom ezredeleji idézete. Könnyű a toronyképzést Városmajor Árkay-templomához utalni. Egyszerű summázva kijelenteni, hogy a téglahasználat ma „posztorganikus” templomépítők védjegye.[7] Vitatkoznék Wesselényi-Garay Andor megállapításaival, mely e templomot kortárs építészetünk „prekortárs” tendenciájába osztja.[8] Kortárs e templom akkor is, ha Dom Hans van der Laan vaalsi kolostortemplomának bejárati átriumterét idézik a magas falpillérek és az árnyékukban felfutó lépcső; ha Rudolf Schwarz düreni Szent Anna templomát idézi a főhajó-oldalhajó viszonyrendszere és az anyaghasználat (ott kő, itt tégla) monolitikussága; ha Schwarz aacheni St. Fronleichnam templomát idézi a templomterek aránya és a homlokzatok tiszta kompozíciója; ha Rimanóczyra utalunk az liturgikus terek hierarchikusságában – mert mindez a ’30-as évektől az ’50-es évekig terjedő időszak mérföldkőnek számító alkotásai a „kortárs” templomépítészetben (jelzem, a vatikánum előtt). E sorba illik az újlaki templom is, mely így hagyomány-idézet. A maga tégla architektúrájával és fehérre festett belső felületeivel egyetemben, melyek nem a protestáns hagyomány átiratai, hanem egy lelki világ hitképének megfelelő „díszítetlen” tér ma is érvényes „szakramentumai”. A reduktív tömegforma, a magasztos arányok, az érzelmes külső anyaghasználat, a puritán belső, a fagerendás mennyezet egyszerűsége, a szinte megérinthető felülvilágítók, az oltártér sejtelmes oldalfénye, a gondosan tervezett bútorzat – mind-mind a „közjóra irányuló cselekedet” méltó, kontemplatív terét alkotják meg. (z)

---

[1] Sajátos e provizórikusság-felvetés egy templomépület létrejötte kapcsán.

[2] Az épület tehát következetesen kommunikál környezetével, minden felől beenged, gondosan kezelt kültereivel átjárhatóvá válik.

[3] A következetes keletelés dogmájától a helyszínrajzi telepítés eltér, hiszen a meglévő beépítés és a szabályozás logikus továbbvitele következményeként az oltártér valójában észak-kelet felé néz.

[4] Az üvegfallal leválasztott térrész a gyermekes családok tartózkodását is megoldja a liturgia zavartalan követésének lehetőségével. A tervezett használat szerint az előcsarnok napközben megközelíthető lehetne, így a csendes imádságok és oltáriszentség-tisztelet elegáns terévé fog válni.

[5] Még messzebb mehetett volna a puritánság ezen felvállalásában Kruppa, ha az északi faltest is nyílás nélkül maradt volna.

[6] Mely nem oltárkő, hanem a II. vatikáni zsinat szellemében történő átalakításokkor szokásos „szembemiséző oltár”-nak, a meghagyott régi oltárhoz képest jelentősen más anyaghasználattal létrehozott, könnyed, térbe állított elem.

[7] Lásd a templommal kapcsolatban megjelent egykorú tanulmányt: Wesselényi-Garay Andor: Három kontextus. in: Alaprajz. 2009/3. pp.18-23.

[8] Teszem ezt mély tiszteletemmel egyetemben aziránt az áldozatos munkáért, mellyel a debreceni MODEM-ben létrehozta „A mindenség modellje” kiállítást, az ezredforduló második magyarországi kortárs templomépítészeti szemléjét. (Lásd: Szakrális terek építészete az ezredfordulón, BME, 2005. március, a kiállítást megnyitotta Dr. Keresztes Szilárd.) A debreceni kiállítás fantasztikus eredménye, hogy oly rendszerezését és szenvtelen bemutatását adja az építészeti alkotás-hierarchiában legmagasabban jegyzett épülettípusnak, melyet csak széles építészeti látókörrel és magabiztos, kiérlelt értékszemléleten nyugvó ítélettel rendelkező kurátor tehet csak meg. A koncepcióval kapcsolatban lásd: Wesselényi-Garay Andor: A mindenség modellje – Kortárs templomépítészeti kiállítás Debrecenben. in: Alaprajz. 2009/3. pp.4-6.