Debrecen-Tégláskert, Református Missziói Egyházközség temploma (2005)

Csete György

A kertvárosi családi házak egyenletes szövetéből messziről kitűnnek az új templom tornyai. A látvány közelről is impozáns, az épület előtt park, a bejárathoz széles lépcső, huszonkét lépcsőfok vezet fel. A templom szentély, ősi jelentése szerint magasan fekvő hely. A dombon hatalmas tető ül, szoknyája a földet éri, formája az erdélyi fatemplomokat idézi. Toronytemplom – mondja róla az építész, Csete György. A csillogó fém csúcsokban, a színes pikkelyfedésben, az egész jelenségben van valami meseszerű: az égből pottyant, vagy a szél hozta ide?

A tető sátorként borul a centrális templomtérre. A református szellem számára a templom belső tere a legfontosabb, amely megkívánja a közel négyzetes, ha nem is szigorúan központos elrendezést. A templom gyülekezeti tér, az igehirdetés háza, ahol a közösség, miközben hallgatja az igét, egymást látja. A puritán elveknek megfelelően a templom berendezése és belső kialakítása is egyszerű és fegyelmezett, a két félkörben elhelyezett székek, a bejárattal szemközti szószék és a középpontban álló úrasztal szigorú rendjét csak a teret egyszerre falként és tetőként lefedő fehér kupola oldja. A középső tornyon beeső fény a hatalmas fém csilláron áthatolva bevilágítja a teret, majd a kör alakú üveglappal fedett, fémlábú úrasztalára esik. A fény az építészet részévé válik. A nyolcszög alapú gúla alkotta tér sík falfelületeit a gipszkarton burkolat rácsos lécezése osztja, míg a csomópontokba helyezett fém csillagok nemcsak az égbolt fényeit idézik, de a tér hangsúlyos függőleges tengelyének fém-üveg-fény, anyagtalan, kozmikus világával is összhangban vannak.

A szakrális térben mindig kiemelt szerepe volt a szimbólumoknak, a hívek számára olvasható jeleknek, az üzenetnek, amely összeköt a múlttal és egymással. A tégláskerti templom üzenete többrétegű. A református ikonográfia eleme a templomtorony nyolcágú csillaga, a betlehemi csillag, de a nyolcszög alaprajz – a keresztelőkápolnák formája – is értelmezhető akár református, akár tágabban vett keresztény szimbólumként, miközben a nyolcas szám önmagában is szimbolikus, utalás az új kezdetre, az örök megújulásra. Az égboltot idéző kupola, vagy a központi torony melletti négy kisebb torony, amely a négy evangélistát jelképezi, ugyancsak középkori keresztény hagyományokra vezethető vissza. A fiatornyos lefedésű templom, vagy harangtorony nálunk sajátos jelentéssel is bír, hiszen az erdélyi református templomokra utal, amelyek nemcsak a református, de a magyar nemzeti hagyomány őrzését is jelentették.

A tornyok fémszerkezetű, szaggatottan üvegezett csúcsai viszont már a helyi múltat idézik, a debreceni ispotályi református templomnak az 1944-es bombázástól hosszában kettészelt, de mégis állva maradt tornyát. A sátorformájú templom további asszociációkat ébreszt, ha abban a honfoglaló magyarok jurtájára ismerünk, s persze megláthatjuk benne a mindenkit óvó hajlékot, a védőn fölénk boruló eget, a kozmikus kupolát is.

Ez utóbbit, az épület kozmikus kötődését erősíti a függőleges tengely kiemelt szerepe a térben. Az eget és a földet összekötő fény a legmagasabb ponton jut be a templomtérbe, ahonnan az útja egyenesen és határozottan vezet az úrasztal üveglapján, majd a födémbe helyezett járható üveglapon át – a parókia könyvtárába. Az alföldi mesterséges dombra emelt templom alatt, a földsánc mögött ugyanis ott rejtőzik a lelkészlakás és a gyülekezet termei. A templomtérben hatásos nyolcszög alaprajz egy szinttel lejjebb már számos kényszermegoldást szül. A lakó és a közösségi funkciók keverednek, a gerincvonalakon sátorként szinte a földig lehúzott tető szükségtelenül sötétíti a szobákat, a földsánc beszűkíti a lakás nappalija előtti teret. A lelkészlak bejárata az utcától a legtávolabbi pontra került, miközben az, aki az emeletnyi magasságba helyezett templom megközelítéséhez a lépcső helyett inkább a földsáncon vezető rámpát választja, a parókia kertjéből, a templom háta felől indul. Az egyetlen, központi eszmének olykor a részletek kidolgozása is áldozatul esik, bár a rámpa vaskos fémkorlátja, ami a templomtérben is megjelenik, vagy a közelről inkább esetlen, mint meseszerű bitumenes lemezfedés talán fel sem tűnik a híveknek.

A tégláskerti református templom formája és elrendezése az eszményi templom ideálját tükrözi, s mint ilyen, az építész, Csete György munkásságában egy hosszú folyamat újabb állomása. A kupolával fedett centrális tér, amely kezdetben csak a hajlék biztonságát idézte, profán és szakrális épületek során, templomokon és emlékműveken továbbérlelve, fokozatosan vált egyre több szimbólum hordozójává, telítetté és általános érvényűvé. A gondolat, a jel, a jelszerűség vált meghatározóvá, ami egy templom esetében helyénvaló is. A tégláskerti templom szimbólumai, jelei olvashatóak a hívek számára, akik – Vas Sándor lelkész szerint – szeretik is az épületet. A református templom gyülekezeti tér, az igehirdetés háza, ahol a közösség, miközben hallgatja az igét, egymást látja – és közben szeretetből és toleranciából megteremti magának a kozmikus kupolát. (Simon Mariann)

Simon Mariann írása megjelent nyomtatott formában a régi-új Magyar Építőművészet 2005/6. számában.